Pokolfajzatok

A legfontosabb szabály az volt, hogy ne hagyjam nyitva az ajtót. Mert ha az ajtót nyitva hagyom, valamelyik dög nekilódul, mint az ágyúgolyó, és nem áll meg többé, csak a világ vége után kettővel. Jó erőben voltak a mocskok, én meg hát cingár gyerek, ha teljes erőből gyepáltam is őket a vascsővel, amit Marcibá adott, egyet fordultak, és repültem a karám sarkába. Piszkos pokolfajzatok. Serpenyőtöltelékek. Élő hájtömbök. Szemük szinte nem is volt, csak egy kis rés, amelyből olyan csúfolódva néztek rám, hogy beléjük rúgtam, de oda sem bagóztak, ettől is csak a lábam fájdult meg.

Nem mindig voltam ilyen dühös rájuk, amikor a fűrészport szórtam nekik, és prüszköltek meg hemperegtek a napsütésben, általában az lett a vége, hogy én is fetrengek velük, dögönyözöm őket, átbukfencezek rajtuk, vagy a hasukra szaltózom, ők meg engem csiklandoznak és taszigálnak az ormányukkal, és röfögünk és vihogunk, és forog velem a világ. Marcibá a padlásfeljárótól nézte, kijött reszketeg léptekkel, kezében mindig egy cigaretta füstölgött, csont és bőr volt az egész ember, már a cigifüst tartotta össze, ahogy Marcsinéni, a felesége mondogatta legyintve. Vén munkakerülő, azért nem eszik, hogy megúszhassa a munkát, arra hivatkozik, hogy gyenge, pedig még csak nyolcvankettő, a magukfajta nem kórházban hal meg, hanem kiesik a kezéből a kapa, azt kampec. Mondta Marcsinéni, és elvágta a csirke nyakát, méternyire preckelt az első vörös sugár, de a többit felfogta egy tálba, nem adta volna semmiért a jó kis hagymás vért. Marcibá is szerette régebben a hagymás vért, de most már épp csak nyammogta a falatot, amit elé tettek, kár a finnyás belibe, Marcsinéni bekapta vacsora végén a maradékot, vagy ha már az öreg nagyon undorítóra csócsálta, odavetette a Perecnek, és az lelkesen fel is falta.

Marcsinéni nem csak Marcibát tartotta szemmel, mindenki másról is megvolt a véleménye, engem nyikhajnak nevezett, szerinte mindig meg akarom úszni a munkát, csak a játékon jár az eszem, mint egy óvódásnak, pedig nagyocska vagyok már, hétéves. A disznó az nem mecsboksz meg nem is legó, azt ellátni kell, nem vacakolni vele. Kiszedhettem volna a sóskát ennyi idő alatt. Cefrébe dobhattam volna a hullott körtét ennyi idő alatt. Összeszedhettem volna a megmetszett szőlő indáit, mégis mire várok. Mert ha tapsra, akkor hiába.

A Vivien rám kacsintott, hagyjam a nyanyát, hadd kerepeljen, nem csukja be a száját rendesen, azt nagy a huzat, jár egyfolytában. Ha Vivien rám nézett, az olyan érzés volt, mint amikor a kiscsibéket beleszedtem az ingembe, kapirgáltak, csipkedtek, és nagyon forróak voltak a mellkasomban. A Viviennek piros volt a szája, szerintem tett is rá valamit, hogy ilyen piros legyen. Piros volt az Adidas melegítője is, a tangapapucsa meg rózsaszín. Marcsinéni szerint ócska ribanc, büdös neki a munka, oda se figyeljek, mit mond, mindig csak a diszkó körül jár a gondolata, meg a kicsi szerelmét ajnározza. Az sem kicsi, hanem egy nagy büdös ló, autószerelő, annak is inkább hátramozdító, a Norbi, aki ha a sarkon befordul, már száz méterről érezni a pacsuliillatát.

A Vivien mindig kiteregetett, felmászott a padlásra, pedig teregetni a kertben is lehet, ahogy Marcsinéni mondta.

– Fogja be a lepcses pofáját – rivallt rá a Vivien –, a kertben megáztatja az eső.

– Eső, milyen eső? – kérdezte Marcsinéni –, negyven fokban miről beszélsz? Inkább téged áztat meg a Norbi odafenn, aztán mehetsz elkapartatni, mert ha olyan hülye gyereketek lesz, mint ti ketten együttvéve, akkor disznónak sem tudjuk felvenni ide, a tanyára, mert elbukná a pontszámot. Inkább a ház körüli munkában segítenél, te cafka.

– Micsoda? Tudja, kinek dirigáljon, vén szutyok, hát ha most elkezdeném mesélni, ki mindenkivel járt a padláson fiatalabb korában, holnapra sem érnék a végére. Csináltatok majd egy oszlopot ide, a kert közepére, pont olyat, mint a hősi emlékmű, csak a vénasszony szeretői lesznek felvésve rá, név szerint. Akkor ugasson!

Mondta a Vivien, azért ő sem vak. Marcibá mosolygott, de nem szólt semmit. Nem volt baj, mert ha megszólalt, akkor sem értette senki, mit mond, olyan gyenge a hangja, olyan kevés a foga. Csak ült ott, a pajtában, mosolygott, és nagyon nézte a Vivien piros Adidas nadrágját, de aztán kapott egy taslit Marcsinénitől.

– Tudod, mit nézzél, vén kecske, kikaparom a szemedet!

Azt hittem, csak a Vivien meg a Norbi nyögnek meg hörögnek. Nem tudtam, mit csinálnak a padláson, csak hallottam, mert a Norbi megfenyegetett, hogy ha leskelődöm utánuk és a hogyhívjákomat húzogatom, akkor agyonver egy féltengellyel, ő az ilyesmit nem állja. Mégsem ők lehettek most, mert amikor furcsálltam a hörgést, és odaszaladtam, láttam, hogy Marcibá ott hever feldőlve a szalmán, habos a szája széle, körülötte minden lángol az elejtett cigarettától.

A padlásról ijedten nézett a Norbi és a Vivien, nem mertek lejönni a lángok közé, de lassan felért hozzájuk is a tűzvész. Ekkor fordultam hátra, és láttam, hogy jön üvöltve Marcsinéni egy késsel, a disznók meg a nyitva hagyott ajtón keresztül vágtatnak eszementen a határba. A disznók után eredtem én is, féltem, hogy Marcsinéni elvágja torkomat, és preckelni fog a sugár méterekre. Még talán hagymás vérnek is kisüti, ne vesszen kárba, ha már kieresztette. Hiszen megmondta, a legfontosabb szabály, hogy az ajtót zárjam. Én pedig nem zártam.

Lihegve torpantam meg, visszafordulva láttam, hogy a padlás lángol, Vivien és Norbi pedig kiugrott a tetőablakon, lehetett valami a lábukkal, alig tudnak feltápászkodni. Megfordultam, és loholtam tovább a pokolfajzatokkal, féltem az agyonveréstől, meg sem álltunk, csak a világ vége után kettővel.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/7. számában jelent meg február 14-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/7. számban? Itt megnézheti!