Versenyfutás a k.vírussal Berlintől Csehországig

Megdöntöttem saját gyorsasági rekordomat a Brünn–Berlin–Brünn szakaszon. Naná, hogy a k.vírus miatt.

Hogy világos legyen a történtek háttere: van nekem egy szép lengyel feleségem, de az előző kapcsolatomból van egy szép, hamarosan hétéves lányom is, aki itt született Brünnben, és pár éve Berlinben él az anyukájával. A távapaság – a Skype fokozott használata mellett – olyanképpen működik az én esetemben, hogy havi-kéthavi rendszerességgel, többnyire a feleségemmel, beülünk az autóba, és egy hosszú hétvégét a német fővárosban töltünk Tünde lányommal, aki igazi európai gyerek, gond nélkül vált a magyar, az angol és a német között, és gyakran a fejét fogva javít ki, amikor anyanyelvén – az anya nyelvén – próbálok mondani valamit. (Szerencsére arról már leszokott, hogy az iskolában az angoltanárnőt kijavítsa.)

Történt hát, hogy március 12-én reggel beültem az autóba, és Berlin felé vettem az irányt. Feleségem úgy döntött, ezúttal inkább otthon marad, a k.vírusra való tekintettel (újabb bizonyíték a női megérzések helyes voltára). Mivel az útvonalat ismerem, mint a tenyeremet, a GPS-t csak azért kapcsoltam be, hogy jelezze, ha valami baleset vagy útépítés miatt alternatív útvonalat volna érdemes választanom. A rádiót hallgatni tehát nem volt okom – inkább azzal töltöttem az időt, hogy tallóztam kamaszkorom kedvenc együtteseinek cédéi között, a Sisters of Mercytől a Motörheaden át az O.M.D.-ig.

Az iskolában a napközis tanár, Herr Stark mintha még a megszokottnál is poroszosabban kérte volna el a személyi igazolványomat a jelenléti ív aláírásakor, amikor Tündével kijelentkeztünk (elvégre Ordnung muss sein, de hát a gyerekek biztonságáért miért ne). Aztán nyomás a Müggelsee mentén a panzióhoz, merthogy Berlinben nekünk a keleti oldal csatornák szabdalta, tavak tarkította vízi világa a legkedvesebb, főleg, ha a szállásnál csónakot, vízibiciklit vagy kenut is lehet bérelni. Annak az egzotikumáról nem is beszélve, amikor egy közel négymilliós metropoliszban a panzió tulajdonosa a lábtörlő alatt hagyja a kulcsot arra az esetre, ha akkor érne oda a vendég, amikor ő elugrik a boltba.

Mert Berlinnek ilyen arca is van. Amit nem sokáig élvezhettem ezúttal – ugyanis alighogy feltérképeztünk a lakrészt és a kertet a csatornaparttal és a csúszdával, játszottunk egy kört a memóriakártyákkal, és feljelentkeztem a wifi-re, elkezdtek záporozni az üzenetek – Brünnben maradt feleségemtől, és Tündém anyukájától is, a hírekkel, amelyek helyett én Lemmy Kilmistert meg Eldritchéket hallgattam a kocsiban: azzal ugyanis, hogy rövidesen lezárják a cseh határt, és a veszélyeztetett országokból – így Németországból – érkezőkre két hét karantén vár. Ami felvetett néhány kérdést: mit jelent az, hogy „rövidesen” (erre hamarosan megjött a válasz: éjfélt), és hogy az a karantén házi, avagy kórházi-e (később kiderült: házi, ami, miután a cégnél már korábban állandó otthoni munkára váltottunk, nem jelentett volna gondot – ha kórházi lett volna, kiváltképp, ha Brünn helyett Prágában, annál inkább).

Hogy címszavakban szabjam rövidre berlini villámlátogatásom történetét: gyors mérlegelés, néhány telefon, a lakrész kulcsa vissza a tulajnak (akivel megbeszéltük, hogy amint lehetséges, remélhetőleg nyáron, majd visszajövünk, és akkor kenu nem marad szárazon), aztán be a kocsiba, és uzsgyi Tünde lányom német nagyszüleihez, végül egy, a szokásosnál is érzékenyebb búcsú, két palack ásványvíz és két szendvics Omától az útra, aztán iszkiri a cseh határ felé.

Ustí nad Labemig alkalmam volt rájönni, mekkora kihívás a lehető leggyorsabban elsprintelni Berlintől Csehországig anélkül, hogy a többi autóst és magamat a kelleténél jobban veszélyeztetném. A cédék a visszaúton is erős igénybevételnek voltak kitéve – hiába, a számok közötti szünetekben ugyanis rendre a Ramones szólalt meg a fejemben, méghozzá az a daluk, amelyiknek az a refrénje, hogy „It’s a long way back to Germany” – sajnos nagyon úgy néz ki, Joey Ramone-nak igaza lehet, és hosszú lesz az út vissza Németországba.

Úgyhogy a k.vírus miatt most kétszeresen Skype-papa lettem. A neten keresztül vigyázunk egymásra az én okos, hamarosan hétéves nagy kislányommal, aki nem magáért aggódik, hanem Mamiért meg Papiért, valamint még inkább a nagyszüleiért, mert hallotta, hogy a „nagyon öreg” emberek vannak a leginkább veszélyben (és persze, hogy az ő hétéves szemében ők nagyon öregnek látszanak – emlékszem, amikor tízévesen kiszámoltam, hogy 2000-ben huszonnégy leszek, az mennyire matuzsálemi kornak tűnt). Egyébként van Tündének egy elmélete arról, miért szabadult ránk a k.vírus. Eszerint Isten megharagudott az emberekre amiatt, hogy mindig mindent szétdobálnak, és most figyelmezteti őket. Majd ha nem dobálnak mindent szerteszét, akkor Isten megenyhül, és a vírus eltűnik.

Ha majd a mi okos hamarosan hétéveseink felnőnek, bizony még oda is eljuthatunk. Adja Isten, hogy mind felnőhessenek. És hogy mi, szülők, és a „nagyon öreg” nagyszülők is ott lehessünk nekik. Vigyázzunk rájuk, egymásra és magunkra. Isten meg csak megadja majd, hogy előbb eszi el a fene a k.vírust, mint az minket.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/14. számában jelent meg április 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/14. számban? Itt megnézheti!