Ha nagyok leszünk

Elnézést, megmondaná, mennyi az idő? Késésben vagyok, és megállt az órám. Háromnegyed hét? Értem, köszönöm… bocs, de azt hiszem, ismerlek, nem tévesztenék össze egy ilyen orgánumot senki máséval. Te a Membrán vagy! Csak az lehetsz. Az vagy, ugye? Éreztem, hogy nincs még ilyen hang, apám! A termeted is gyanús volt, ugye egyesek Haranglábnak hívtak? Ja, ja, öcsém, te vagy az, nem is hiszem el. Már talán harmincöt éve, hogy nem találkoztunk?

Ne mondd, hogy nem ismersz fel, bár a szakáll, meg eléggé loncsos vagyok: Luftécé, tudod, a srác, aki a Fradinak szurkolt, de sose találta el a labdát. Még sarokkal is képes voltam luftot rúgni. Igaz, nem válogattak be egyik csapatba sem, mindig a végére maradtam. Melóba? Ja, én is. Melyik busz a tiéd? Na, nekem pont a másik kell. Apám, csak ámulok! Énekeld már el Elvis első sorát a lovmitendörből, biztos eleged van már belőle, de a hangod… na, jó, nem húzlak ezzel. Négy gyerek? Komolyan? Tyű, nem lankadtál… Sok éhes száj, etetni kell, gondolom, mellettük hamar berekedsz. Ördögök, mi? Te is az voltál.

Találkoztál mostanában valakivel a régi brancsból? A szélső kockából a Julival? És hogy néz ki? Annak idején sokan jártak vele, én nem, de nem mondom, hogy nem szerettem volna. Megnézném, most milyen. Még mindig csúcs? A baj az, hogy én már nem vagyok az. Ezért én csak így egyedül, nem passzolt hozzám senki. Hopp, jön a buszom, de tudod, mit, hagyom elmenni, mert ezt folytatnunk kell. Én is összefutottam ám valakivel!

Emlékszel a nyúlánk srácra a kilenc emeletesből? Persze, az, aki mentő akart lenni. Igazad van, mentős, bár gyerekkorban ez a dolog még nem tiszta, mert ugye a gyerek maga a mentő, meg a mentős is egyszerre, mint a kentaur: alul mentő, felül gyerek. A srác fel-alá járkált a járdán iskola után, kezeit úgy tartva, mintha vezetne. Amikor megállt valahol, akkor utánozta, mintha kinyitná az ajtót – na, akkor vált külön a mentő meg a mentős. Akadtak sérültek is, azok beálltak mögé, és egy ugrálókötéllel magához kötötte őket. A kórház a pingpongasztal lett, arra feküdtek végig. Azután bemosakodott, légkesztyűt húzott – vagyis csak csinálta, mintha felvenné a gumikesztyűt –, és megműtötte mind. Kivett a hasukból ezt-azt, koszos rongy zsebkendőt, lakáskulcsot. Egy személyben volt sebészprofesszor, mentős és mentőautó.

Emlékszel, utána jött az, amikor balesetet szenvedett. Ne röhögj, elszállíthatta volna, és igazad van, meg is műthette volna magát. De mégsem tette, gondolom, a főnökei mérgesek voltak rá, hogy sofőrként gondatlanul vezetett. Az ő hibájából adódott a baleset. Mivel a rohammentő nem lépésben megy, hanem vágtat, keresztül árkon-bokron, kék lámpával, szirénával. Amikor átsuhant két bokor között, egy gally beleállt a szemébe. Nem voltál ott? Álltunk körülötte megkövülten, de egyikünk sem nyúlt hozzá, mert nem volt képesítésünk. Mi nem mentősök akartunk lenni, hanem Indiana Jonesok, cowboyok, és egyéb haszontalanságok.

És akkor jött az igazi mentő. Máig emlékszem, ahogy egyetlen ép szemével, megbabonázva nézte a kék forgólámpát. Azt kérte, szirénázva vigyék, pedig már a mentőben kiszedték a gallyat a szeméből, a szaruhártyája is megúszta. Élete legszebb napja lehetett. Később azonban egyre kevesebb játszótársat talált, senki sem akart többé beteg lenni, hátha komolyra fordul a dolog. Néztem szegényt a negyedikről, ahogy szélben-esőben áll a kuka mellett – az volt a mentőállomás –, és várta a riasztást. Hirtelen mindenki makkegészséges lett.

Pedig akkor már sorozatban gyártottam a füstbombáimat, besegítettem volna neki. Az erkélyről szórtam meg vele mindent és mindenkit, a játszótér úgy nézett ki, mint a verduni csatamező, de senkit se amortizáltam le. Rakéta hajtóműnek szántam, jól emlékszel, űrhajós akartam lenni. Űrhajós, öcsém, ezt kapd ki! Nem egy hétköznapi foglalkozás, az biztos. Apám ezüst szigetelőszalagját tekertem a melegítőmre, és kályhaezüsttel lefújt, papírmasé sisakban ültem a rakétamászóka közepén. Négy füstbomba lett a négy hajtómű, amit egyszerre kellett begyújtanom. Nem kis szervezettséget igényelt, ami ugye rám nem nagyon jellemző. De sikerült! Akkor láttam hónapok óta először felcsillanni a mentős srác szemét ott, a kuka mellett, amikor megérkezett a szerkocsi, amit a lakók hívtak ki a füstbe burkolózó űrhajómra. Piaci rést látott az önkéntes tűzoltóságban, és azután csak azt csinálta. Annyira belejött, hogy a végén már a tüzet is ő csiholta…

Jön a buszod? Ne már, tök jót dumálunk. Ne szállj már fel, na! Bocsáss meg, kicsit erősen húztam az ernyődet, elszakadt, de kellett neked kéretned magad. Régen nem voltál ilyen félénk. Ugyan már, tojd le a főnököd! Neki is volt gyerekkora, nem? Vagy ő már akkor is főnök akart lenni?

Szóval a srác csinálta a tüzet is, a telep legnagyobb pirománja lett. Ha valahol fekete füst kanyargott az ég felé, akkor tudtuk, hogy habszivacs ég, meg minden lom, ami a lakótelepi házak felújításából maradt, mert az látványos, és várható volt, hogy nemsokára szolgálatba helyezi magát. A házmesterek rettegtek tőle, a fantomképe minden pinceajtóra ki volt függesztve, de csak mi tudtuk, ki ő valójában. A tűzoltó srác. Egyszer egy nyugdíjas házaspárt füstölt ki a pincében lévő kéménylyukon keresztül. Aztán már vissza is tért a helyszínre, amikor befutottak piros autós kollégái. De sosem elsőként, hogy ne legyen gyanús, mindig a tömeg takarásában maradt.

Este a játszótéren lejátszotta az egészet, mintha mi sem történt volna, és olyan részletességgel mesélte el az eseményeket, hogy még azok is gyanút fogtak, akik nem tudtak a kettős életéről. A ligeti tűzoltónapon is olyan ártatlanul mászott fel a szerkocsi fülkéjébe, mint akinek kilúgozták az erkölcsi bizonyítványát. A bennfentesektől megtudott mindent a tűz keletkezéséről, terjedéséről és fajtáiról. Nekem az nem mondott semmit, hogy nyílt láng, tőlem lehetett zárt is, de ő kívülről fújta. Nagy beszerzőkörutakat tartott, amikor a telepen valahol festés volt: a kidobott palackok jól égtek.

De nem lett belőle lánglovag, ne gondold. Kíváncsi vagy, mi lett? Ne már, megint a te buszod jön? Az én járatom kimaradt? Még nem is mondtam, hol láttam, ne menj még! Várj, engedd az öreg hölgyet előre, addig elhadarom a végét! Szóval Németországban felugrok egy kisvárosi buszra, és ő néz velem szembe a vezetőülésből! Mert később áttért a buszra, amikor már elege lett a balhékból, meg hogy mindenki őt keresi, és ehhez hasonló járatjelző táblákat aggatott a nyakába, mint ezen a buszon is van. Megállt minden padnál, azok voltak a megállók, csengetett picit, aztán ment tovább.

Igen, olyan vezető lett, mint maga, képzelje, nem tartom fel önt, hiába mondja, hogy nem engedem bezárni az ajtót! Várjál, még ne lépj fel, a vége most jön, és ez maga a lényeg! Az a srác valóra váltotta a gyermekkori álmát, érted? Hol vagyunk mi hozzá képest! Ja, hogy szinkronszínész lettél? Akkor te is révbe értél, apám! Megvan, emlékszem már, Darth Vader akartál lenni! Hörögni és fújtatni, a fekete jelmezben, apád csinált is egyet farsangra. Mondtad már otthon a gyerekeknek azon a reszelős hangon, hogy én vagyok az apád? Bár minek is, ők tudják. Micsoda? Hogy pár résszel ezelőtt meghalt? Mindegy, rezegjél, Membrán, zengjen a hangod messzire! Uram, ne kiabáljon, tessék, hátraléptem, zárhatja az ajtót!

Mit mondasz, várj, nem hallom, már becsukódott ez a rohadék… hogy én? Hogy én élem-e az álmomat? Persze, öcsém, már repülök is! A főnököm úgy kirúg, hogy szállok, mint a szárított teveszar a szaharai szélben! De megérte, mert ez a szemét nosztalgia mindent megér! Hajjaj, apám, micsoda reggel… de mennyi lehet az idő?

Ennek a tárcának a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/48. számában jelent meg, 2019. november 29-én.