Minderről már meséltem ezt-azt egy regényben. De hát miért ne írhatnám meg még egyszer pontosabban én is? Amúgy is kicsit kócos volt a szöveg, amiről meg szó van benne, mostanában többször eszembe jut. Évfordulót ülünk, én pedig már abba a korba értem, amikor az ember egyre gyakrabban kapja azon magán, hogy a múlton mereng. Ez talán még nem a számvetés. Nem is önvizsgálat, hogy mit tettem jól, és mit rosszul. Egyszerűen ezeket a harminc évvel ezelőtti dolgokat élesebben látom magam előtt, mint a tavalyelőttieket. Állítólag ez is természetes.
Karcsi bácsi szombatonként a piacon árult. Nem túl nagy mennyiséget, annyit, amennyi a háztájiban fölöslegként termett. Az udvar elég szűkös volt. Mai szemmel nézvést furcsának tűnhet, hogy került az a néhány falusias ház a belváros szívébe, alig pár lépésnyire a főúttól. Akkoriban persze még lehetett tudni, hogy nem kerültek, hanem a múltból ott maradt néhány ódon épület. Szerényen meghúzódtak az idővel köréjük felhúzott társasházak árnyékában.
Karcsi bácsi sokáig a nyugdíjasok csöndes életét élte. Hét közben leginkább a kerítésen keresztül lehetett látni, ahogy kapával vagy gereblyével a kezében köszönget az utcán járóknak. A leghosszabb időre mindig hétvégenként ment el hazulról. A szombat délelőttöt a piacon töltötte. Addig maradt, amíg el nem fogyott az utolsó szem paradicsom és krumpli. Üres kosarakkal biciklizett haza. A szomszédok mind tőle vásároltak. Elvégre ismerték, és amúgy is olcsón adta a terményeit.
Legalábbis azt hitték, hogy ismerik. Aztán azon a harminc évvel ezelőtti télutón Karcsi bácsiék kerítésén plakátok jelentek meg. Az egyik újonnan alakult párt hirdetményei, házilag eszkábált darabok, de azért a lényeget ki lehetett silabizálni. Karcsi bácsi a párt helyi képviselőjelöltje lett. Amin a szomszédok fölöttébb csodálkoztak. Ezt nem nézték ki Karcsi bácsiból, akivel addig csak az időjárásról, különösen annak a termésre gyakorolt hatásáról ejtettek szót. Igaz, másról nem is kérdezték. Azt meg különösen sajnálták, hogy onnantól fogva mástól és drágábban tudtak vásárolni. Karcsi bácsi piac helyett pártaktívákra és választási gyűlésekre járt, valamint interjúkat adott a helyi napilapnak és a Kossuth rádió körzeti stúdiójának.
Én meg ezeknek a plakátoknak köszönhetően ismerhettem meg Karcsi bácsit. A piacozást a szüleimre hagytam, egyébként a város túlsó végén laktunk, korábban nem volt hát módom Karcsi bácsival találkozni. Gyurival, az osztálytársammal és barátommal viszont a közelgő választások lázában égtünk. Mivel a telefonkönyvben még nem találhattunk effélét, délutánonként a városban őgyelegve, találomra kerestük fel a folyamatosan szaporodó pártirodákat.
Karcsi bácsi pártjának irodáját nem volt nehéz észrevenni, a plakátok beterítették a teljes kerítést, a szomszédok már csak ezért sem láthatták a kapálgató öreget. Aki ekkortájt amúgy sem ért rá ilyesmivel foglalkozni: elszólították az országos ügyek, a háztáji teljes egészében a feleségére maradt. Ő ezt nehezményezte kissé. Legalábbis ezt vettük ki szavaiból, miután türelmetlen csöngetésünkre zsörtölődve ajtót nyitott. Miközben a sáros udvaron keresztül bevezetett bennünket a házba, arra is tett megjegyzést, hogy kész csoda, hogy az urát kivételesen idehaza találjuk.
Karcsi bácsi az enyhén hagymaszagú tisztaszobában, filctollal a kezében egy frissen készült plakátot igazítgatott. A sarokban a régi néprádióból a Szabad Európa szólt, bár akkor már nem igazán mondtak benne olyasmit, ami a Kossuthon ne lett volna hallható. Gyurival előadtuk a szokásos szöveget, miszerint az első szabad választások plakátjait gyűjtjük. Karcsi bácsi egyetértett abban, hogy ezeknek egyszer még különleges, pénzben nem kifejezhető értékük lesz, egyben megdicsért, amiért zsenge korunk ellenére átérezzük a történelmi helyzet fontosságát és nagyságát. Szívélyes volt és kedves – ahogy később hallottam: akár a piacon –, ám sok időt nem tudott ránk szánni. Igaz, nem is igényeltük, hónunk alá csaptunk a még utószínezésre váró plakátok közül párat, és a sikeres gyűjteménygyarapítás örömétől eltelve távoztunk.
A többi párt irodájában is ma már nehezen hihető szívélyességgel fogadtak. A kampányt az amatörizmus bájos lelkesedése lengte át. Még az utódpártnál is volt valami civil, majdhogynem bocsánatkérő esetlenség. Plakátokkal, jelvényekkel, pártzászlókkal megpakolva távoztunk mindenünnen. Egyetlen helyen volt némi fennakadás, ahol az egyik vehemens képviselőjelölt kötötte az ebet a karóhoz, miszerint az életben semmit nem adnak ingyen, tessünk csak szépen éjjel plakátokat ragasztani, legfeljebb a maradékokból hazavihetünk egyet-egyet. Szerencsére lehurrogták a párttársai. Másutt a mi jelenlétünkben fintorogtak nevetgélve a dohos irodában, mondván, frissen kapták, mégis érződik rajta a kommunisták hátrahagyott ájere. A gyűjtemény ma is megvan, a plakátok közül néhány már klasszikusnak számít. Karcsi bácsi viszont nem jutott be a parlamentbe. Pár héttel később a plakátok eltűntek a kerítéséről, és a piacon ismét lehetett extra olcsó háztáji terményt kapni.
Benedek Szabolcs Az én hangom mélyebb című tárcasorozatának további részeit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/9. számában jelent meg február 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/9. számban? Itt megnézheti!
