Verte a golyóálló üveget, mintha nem lenne holnap. Mert nem is volt. Gyereke csüngött a lábán, már megbánta, hogy magával vitte. A többi tíz jelenlévő már rég kiment, nem bírták az állati ordítását. Még az újságíró is inkább csak a résnyire nyitva maradt ajtón át kémlelte, betapasztott füllel. „Ezért nem fizetnek eleget” – állapította meg, amikor már kifele ment a vaskapun.
Pár perccel az intermezzo előtt folyatták le az első halálos mérget annyi év után. Nem volt kegyelem. Egy fellebbezésnek sem adtak helyt, kettő volt összesen. Teljesen egyértelmű volt, hogy Richárd megölte a főnökét. Bizonyította ezt Richárd ujjlenyomata az eszközökön, a szemtanúk és végül maga Richárd, aki nem menekült el. Enyhítő körülmények nem voltak, ám gyilkosság esetén már úgysem számítanak. Tele vannak a börtönök tolvajokkal, nem férnek el.
Richárdnak szép aktatáskája és átlagos, 8-tól este 9-ig munkája volt. Megkereste a bruttó átlagbért, ebből tartotta el családját. Felesége a második gyerek óta már visszamehetett volna dolgozni, de nem ment. „Nem tudom még itt hagyni őket” – mondta neki. Richárd – mit volt mit tenni – második munkát akart vállalni az átlagos 8-tól este 9-ig munkája mellé. Sikerült is találnia, szövegeket írt. Kilenctől éjfélig vagy hajnal 5-től 7-ig. Közben a gyerekre is vigyázott, hogy az asszony is pihenhessen.
Richárd rendszeresen járt konditerembe, kieresztette a gőzt, de a szövegírói munka mellett már nem volt erre ideje. Otthon azért súlyzózott egy kicsit, amikor nem tudott aludni. Ez általában minden második napon volt. Egész jól ment a szekér, mármint anyagilag, jött elég pénz mindenre, már csak mínusz tízezer volt hó végén a számlán. Richárd örült, mosolygott, gyerekre vigyázott, súlyzózott, dolgozott, asszonyt nyugtatott. Richárd jól volt.
Péntekre esett, amikor főnöke behívatta az irodájába. Jön majd a fizuemelés, gondolta, pont tizenöt éve volt a cégnél. „De rendesek, hogy erre is gondolnak!” – futott át az agyán, mielőtt belépett volna.
Richárd a titkárnőt látta meg először, jegyzetfüzettel a kezében, mellette ült a főnök, kicsit mazsola arccal. „Sajnos, Richárd, el kell búcsúznunk” – mondta neki, majd kifejtette, Richárd másodmunkája a főmunkája rovására megy. Tudja, hogy nem végzi munka közben, ellenőrizték a számítógépét, de olyan dekoncentrált lett. Többen is megjegyezték, és ennek semmi köze nincs ahhoz, mielőtt ilyesmit hallana, hogy Kunft Géza húgának el kellett jönnie az önkormányzattól a vereség miatt. Szomorú a búcsú, jegyezte meg a főnök, aki hozzátette, máshol se keressen a szektorban egy darabig, mert telítettek, egy év múlva talán újra találkozhatnak.
Richárd felállt, és megigazította hányásfoltos nyakkendőjét, majd a zakóját, és elindult kifelé azzal a mosollyal, amely oly jellemző volt rá. Egy pillanatra aztán megfordult, és mint aki kezet akar rázni volt munkaadójával, az asztala felé indult. Felkapta a levélvágót, és a szeme közé szúrta. Majd felkapta a szalonnától tocsogó bicskát, és a szívébe szúrta.
Richárd újra megigazította a nyakkendőjét, és leült a székre, ahonnan az előbb kirúgták. Vett egy mély levegőt, majd elaludt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/14. számában jelent meg április 3-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/14. számban? Itt megnézheti!
