Ezek a miniesszék halottakról szólnak, akik jó vagy rossz szerepet vittek az életemben. Sorozatot írók róluk, s a közlésre nem találtam alkalmasabb rendet az ábécénél. (Az első részt itt olvashatja.)
Nem nézett a szemembe. Sem akkor, amikor felvételiztetett a Filmgyár színészképző stúdiójába, sem jóval később, amikor már dramaturgként ültem vele szemben a Lumumba (ma újra Róna) utcai irodájában. Azon a réges-régi felvételin az első körből még továbbjutottam a Párisban járt az ősz elszavalásával. Később nem jártam nála sikerrel, már nem emlékszem pontosan, miféle film-novellaötletemmel. Kétértelmű ember volt, kétértelmű rendező, kétértelmű vezető. Valahogy mindig máshová nézett, mint ahová célzott. Szerencsére nem akadt vele túl sok dolgom.
A velünk szomszédos filmstúdiót vezette, ahol néha-néha kaotikus viszonyok uralkodtak el. Még egy ún. ejtőernyős, egy minisztériumból kihelyezett funkcionárius vezette – névleg – azt a műhelyt.
Valójában azonban egy rendezői triumvirátus uralkodott, mint a régi Rómában. Fütyültek rá, mit szeretne a felülről kinevezett főnök, úgyis az lett, amit az egyébként a munkásságukra joggal büszke trió akart. Azaz ezt a büszkeséget ne vegyük olyan komolyan. A jogosságát ne. Sokan a magyar filmtörténet egyik legjobb művének tartják az ő évtizedre betiltott filmjét, ám megkockáztatom, hogy ha a maga idejében mutatják be, nem okozott volna akkora feltűnést.
Itt sem nézett igazán a történelem szemébe. Szatírára sandított, de akadtak avatott nézők, akik úgy vélték, erről a témáról nem lehet komikus hangnem forgatni. Mégis, talán itt ment a legmesszebbre, ebben a színes történelmi filmjében volt a legbátrabb. Mert arról volt híres, hogy bevállalt rázós témákat, de a történetmesélés során meghátrált a maga által megsejtett igazság elől. Elgyávult. Sanzonszövegeket írt, forgatókönyvet másnak, kiváló módon dramaturgoskodott. Nem mutatta meg igazán, mit tudott volna, ha...
Még akkor sem ment el a falakig, azokon túlra végképpen nem, amikor már nem korlátozta az égvilágon semmi, se cenzúra, se elvtársi alku, se egy kommunista kultúrpápa bajuszrándulása. Mire szabad lehetett, nem tudott szabad lenni. Elviccelte a sorsot, elbliccelte a remekművet.
*
Minden délben ott volt. Minden hétköznap megjelent a játékon az Astoria halljában. Egy közeli könyvterjesztő vállalatnál dolgozott, és ebédidejében igyekezett ide. Játszott is, ha kisorsolták. Tudott is, nyert is. Ugyanis imádta a zenét. Mindenki imádta, aki delente odasereglett a patinás belvárosi szálló éttermébe. Nyáron felhúzták a nagy panorámaablak üvegét, és az utcán is bámulták, illetve hallgatták a műsort. Játék és muzsika tíz percben. Én is játszottam. Elsőéves egyetemistaként jól jött az a kéthavonta megnyerhető háromszáz forint.
Éppen tíz évvel volt idősebb nálam, így a kezdődő barátságunk nem kaphatott semmilyen felhangot, csak szellemit. Amikor vasárnapi lemezdélutánokat szerveztem szépen gyarapodó gyűjteményem köré, természetesen őt is meghívtam. Aztán, amikor megszűntek ezek a délutánok, havi rendszerességgel találkozgattunk. Hol az én diákszobámban, hol az ő rendre változó albérleteiben. A szó nemes értelmében vett vitákat folytattunk, egyérdeklődésűek, egyenrangúak, két titkos írójelölt. Művek ugyan még sehol, csak vágyak, tervek. Végigkísérte, tanácsaival látta el ügyeletes szerelmi fondorkodásaimat. Független volt, csak nagysokára kötött egy nagyon rosszul sikerült házasságot.
Alapjában véve pedagógus volt, végzettsége szerint is, de főképp lelkülete alapján. S mivel én a házunk tájáról nem kaptam semmilyen biztatást, az ő elismerő szavai nagyon sokat jelentettek. Véletlen vagy nem, életem első komoly publikációja éppen közösen kedvelt rádióműsorunkról szólt. Persze hogy lelkesen mutattam neki pályakezdő dolgozatom.
Ha olykor lazult is a barátságunk, ha ritkultak is a találkozásaink, tudtunk egymásról. Én szépen gyarapodó, népszerű könyveiről, amelyekben szórakoztatva tanított. Ő a terveimből lassacskán valósággá váló eseményekről. Később tudtam meg, hogy életem egyik fontos állásváltoztatásánál bedobta magát. Segített anélkül, hogy tudtam volna róla.
A rendszerváltás után belesodródott a politikába. Régi erdélyi család leszármazottja volt, így nem véletlen, hogy melyik párt színeiben keveredett bele ebbe az elkerülendő helyzetbe. Akkortájt írtam is róla egy kisportrét, bele is került egy kényszerűségből szerzői kiadásban megjelenő, saját korábbi rendszeremet váltó kötetembe. A múlt lépcsői lett a címe a karcsú kis kötetnek, mondták is rá, nem korai még negyvenesen emlékiratokat írni?Jobb az írót nem ismerni – vallotta szóban és nyomtatásban. Őt viszont nagyon jó volt ismerni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/12. számában jelent meg március 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/12. számban? Itt megnézheti!
