HIRDETÉS

Havaznak a fák

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük!

HIRDETÉS

Ugyanitt álltam az erkélyen, és néztem a kertet, a birodalmamat. Középen a virágzó barackfával. Több virág nem is nyílhatna rajta. Nincs még egy parányi zöld sem, csak a rózsaszín összes árnyalata a szirmok hófehérjéig; nem is zümmög, hanem basszusban dong rajta egy egész méhkas. Ez a pompa akkor megnyugtatott, most is jó visszagondolni rá. Pedig nem volt akkor sem több remény a túlélésre, mindig csak az átkozott kilátástalanság, reménytelenség vett körül.

Akkor három hónapig bombáztak egyfolytában, a határokat akkor is lezárták, a mostani helyzet sem különbözik, még az időpont is egybevág. Talán nem is mentünk volna sehova, de annak a lehetőségétől mégis másként érzi magát az ember, hogy ha tehetné, mehetne. De akkor mi voltunk az elátkozottak, akiket bombázni kellett, mert ebben az egész világ egyetértett. A büntetésben. Sosem felejtem el, milyen érzés volt, amikor a kamionról elfogyott az utolsó kenyér, amit aznapra hoztak. Azóta sem értem, miért nem bombáztak akkor, amikor online nézte Srebrenicát a világ.

El is utaztam az első adandó alkalommal jó messze, amikor vége lett, hogy kifújjam az orromból a szétlőtt áramelosztó fémszagát. Akkor is arra gondoltam, amire most: hagyunk-e bármilyen nyomot, hiszen pillanatok kérdése lesz bárkinek a puszta fizikai léte. Lesz-e még az „irgalmas angyalnak” kérdése az örökkévalóság kapujában?

Nem, mert én folyton csak „rossz ügyek” mellé állhattam, könnyű annak, akit folyton besorolnak. Még gondolkodnia sem kell, hova.

A fenyő alatt

De nekem itt volt a barackfa! Az első vihar hóhullást kavart a szirmaiból. Akkor sem adta fel, csak nyílt a derékig érő nukleáris ködben, és amikor hajnali csend honolt, csak álltam a teraszon, karnyújtásnyira az ágaitól, mint egy oltár előtt. Annyi mindent megfogadtam akkor, és annyi minden „bejött” belőle, hogy már utólag is azt hiszem, van ilyen, mint a melankólia: mindenki megkapja egyszer a maga barackfáját a sorstól.

Most ugyanúgy virágzik, és nem tudok konzisztens párhuzamokat vonni a huszonegy évvel ezelőtti események és a mostaniak között. Mert most az egész világ ugyanazt a fát nézi, és reménykedik, hogy nem viszi el a hó vagy a fagyhalál a virágzást, reménykedik csak a ropogós, vírusmentes zöld barackban, a bő termésben, a tenyérnyi pirosas gyümölcsökben, a polcon sorakozó lekvároscsuprokban és a mennyei pálinkában. Ezt mind bőséggel adja a hatalmasra nőtt fa, széttárt ágaival, mint az irgalmas angyal szárnya. Még folyt a csapból a radioaktív víz, még születtek végtagok nélküli csecsemők, de a világ már ünnepelte a hátország civiljei felett aratott győzelmét.

Ugyanebben a karanténban ültem, és ugyanilyen türelmetlen és dühös voltam, kiírtam magamból. De most nem teszem. Egy vírus akár az egész digitális állománnyal végezhet. Legfeljebb annak emléke marad tanulságképpen, hogy a koronavírus trónjáért mindenki egyazon eséllyel indult legalább egyszer az életben, mert néha elküldi az angyal a koleráját, random célpontjaival.

HIRDETÉS

A világ pedig járványaival együtt felgyorsult, mire az írásom megjelenik, remélem, szórakoztatóan avítt lesz. Mi másban lehetne reménykedni, mint az irgalmas angyalban, hátha nem éppen én leszek, aki előtt New Yorkban elfogy az utolsó szappan. De még ennél is szívszorítóbb nekem Olaszország, ahol végigzarándokoltam az Utas és holdvilág útját, no és Márai olasz emlékeit is, még ha számomra illúzióromboló volt is Nápoly. De látom Umberto Eco városát magam előtt.

„Tíz év múlva egy magyar sem lesz”

A lidó erkélyein állva, és Firenze éjszakáiban, aki már nem mehet sehova, kényszerű bezártságban élve, talán már testében neveli a vírust, vagy még ép, de legalább kiáll az erkélyre, énekel, ahogy csak tud, felidézi bennem az emlékeket, mert lehetek én is, teli torokból vele vagyok: Buongiorno Italia, buongiorno Maria, lasciate mi cantare.

Sosem felejtem el, hányszor fogták meg a kezem, ha eltévedtem. Mintha egy sokkal őszintébb világ lenne, még inkább, akár holtan is, minden elszállt a lélegzettel, befejezetlen mondattal, mert a részvét a szavakat keresi; nem mutatja, hogy ragyog, csak talán túlél. Aritmiásan fáj még odabent mindenért, ami volt, és ami nem lesz többé sohasem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/17. számában jelent meg április 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/17. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

40,717lájkolóTetszik
3,779követőKövetés
19,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Fogy a levegő – Magyar Hang-ajánló

Interjú Ascher Tamással és Tompa Andreával. Abszurd komédia karanténra és drága tesztekre. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek