Kétezer-négyszáz lesz – mondja a fizetendőt a kolbászos asszony, ő a piacon könnyen fellelhető: eszkábált standját fázós téli disznótorok téveszthetetlen illata lengi körül. Ha már voltál falusi vágáson, ismered, ha nem, bánjad, pótold. Fekete városi hajnal, szombat, utca szélére vetett szomorú, kopár fenyőfák, éjjel esett, de nem hó, csak olyféle, aszfaltra olvadó. Tízezrest adok. Fémpénzért kutakodom a zsebemben, a kolbászos asszony kivár; morzsolgatja a pénzt, „tizedes”... – mondja csöndes tréfásan, „tizedes meg a többiek”... nevetünk, hogy is ne tudnánk, miről van szó.
Az asszony különben olyan, amilyennek egy kolbászos asszonynak lennie kell; kóstolgatós testes, de nem kövér, kedélyes, korabelivel összekacsint. Mögöttem a következő – délceg, öreg úr – (sor még ilyen hajnalon nincs, ketten vagyunk), a tükörképem. A piacon bárkit meg lehet szólítani, szóba elegyedni, vele is, ránézek, ő is érti: a tizedes... Csak úgy hirtelen egy magyar film, a nemzeti együvé tartozás fontos kultúretalonja jut eszébe a kiskunsági asszonynak, moziban évtizedek óta nem járt, a tévére ráalszik, az „Oszkár-parádét” nem nézi, az a hajnal is az udvar végi nagy konyhában találja, tölti a kolbászt, hurkát, préseli a disznósajtot, fél szemmel a tepertős nagy üstre figyel, zsírjára ne égjen. A tizedes. A kolbászos asszonyok is ismerik. Szó esik róla itt a ködös piaci hajnalban, a szabad ég alatt, nincs kultúrharc, annál inkább egyetértés, nézetazonos itt – no, lám – népi és urbánus.
Vita tárgyát csak a töltött káposzta főzési fortélyai képezik. Karácsonytól húsvétig Európa e kies vidékének légtérében téveszthetetlen hagymás, fanyar illat lebeg, jó tanácsok keringenek; dagadó, az kell bele, meg füstölt kolbász karikában, és csakis agyagedényben, kemencében... A szomszédos piaci placcon a káposztás asszony illatos tisztaságban olvad egybe a házi savanyúságok kínálóedényeivel, kisteher platójáról árul, ő is türelmes, kezében az uborkás facsipesszel kivár, eszébe jut még a vevőnek úgyis valami, hisz előre nem lehet tervezni; cékla, csalamádé, édeset, vagy csipőset tetszik, esetleg almapaprika, egy-két szem az asztalon is jól mutat, erős cseresznye is van, de gondolom ezt ön nemigen... (Jól gondolja, falatjától is parázslik a gyomrom).
Ideér a kolbászoséknál volt úr is, ugyanazt a menetet járja, mint magam, céduláról vásárol, próbálnánk csak hazamenni hiánnyal. Összemosolygunk megint (mondom: tükör); a sapka egyforma simléderes, a sál fiatalos, kort hazudó élénkpiros, a kabát csak azért nem egyforma, mert a májusegyruha-gyári egyenmódinak régen vége (na hál’ isten). A tükörkép úr csillanó szemén látom, nemcsak a tizedest tudja és érti, a kofás piacot is, mely létezett száz éve, és már hogyne, lesz száz év múlva, bár addigra a táplálkozási tudatosság mindent söprő egészséges divatja tombol (magvak, műhús, müzli-hegyek), a piac őrzi a múltat, a tizedes sem lesz elfeledve, a tükörkép öreg úr akkor is kijár majd, én is itt leszek!
Botorkálunk a hajnali sötétben, mint ma, itt aztán nincs villanyvilágítás, ebben sem lesz változás, ha eddig nem volt, miért is. A kolbászos asszony elemlámpánál számol, a süteményes pék az útszéli lámpaoszlophoz rak pultot. A szombati piacnak, mely nevében őrzi egy tönkrement rendszerváltó párt hárombetűs rövidítését, az önkormányzat ingyen adja a terepet, helypénz nincs, őstermelők messzi kilométerekről hozzák az árut. Változatlan lesz száz év múlva a csokoládés pultja is, ismert márkák nagykeráron, hizlaló desszertek, ínyenc bonbonok. A bűbájos fehér kötényes nagymama is kínálja majd a kézzel pergamenre nyújtott házi rétest. És itt a tojásos család! A tyúkok négyféle méretet tojnak. Ez véletlen? Vagy lehet szabályozni? Ki tudja. A tojásosék hosszú fennmaradását az állandó koleszterinfrontos laikus okoskodás biztosítja, napi egy-kettő árt, vagy nem, ezen lehet morfondírozni, ezt ők nem ismerik, annál inkább a baromfitartás csínját-bínját.
A pékpult illatai egyenest ellenállhatatlanok. Lekváros édes apró és friss sós pogácsa nagy halmokban, egy finom angol úr, talán maga Higgins professzor, de lehet, hogy Pickering, húsz-húsz dekát kér a tepertősből és a sajtosból, a krumplisra várni kell, mindjárt itt lesz a teherautó. Sorry... – mondja az idős eladó, nyugdíjt pótló angoltanárnak nézem. Higgins félreáll, várja a szállítmányt. Addig is dobostortát majszol kézből.
Visszafelé a kolbászos asszonynál már hosszú a sor. Bizony időben kell felkelni, nem ily késő órán, háromnegyed hétkor ideporoszkálni. Már se parkolóhely, se jó kedély. Eláraszt mindent a lihegő, kapkodó nagyvárosi sietés, a zajos tolongás.
A tükörkép úr jön szembe. Fejével int, a vállát vonja, szeret újra körbejárni, hátha még valami különlegesre bukkan. Tán csak nem ismerjük egymást? Iskolatárs volt az általánosban? Valahányszor korosztályost látok, elgondolkodom, hátha. M. Laci volna? A középső sorban, az első padban ült, aprócska gyerek volt, vagy a kövér K. Sanyi? Akkor viszont alaposan lefogyott. Z. Tibi biztosan nem, ők ötvenhatban Kanadába mentek, de attól még... Mert sokan jönnek vissza. Öregkorukra. Hazatalálnak lassan mind. Mert néha (gyakran) végig kell menni a piacon, beszívni a kolbászos bódénál a didergős hazai disznótorok illatát.
Olvasna még Szenczi Tóth Károlytól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/4. számában jelent meg január 24-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/4. számban? Itt megnézheti!
