Lemenni vidékre

Már-már szimbolikusnak mondható, hogy a magyar önkormányzati választás egy napon zajlott a lengyelországi parlamenti választással. Amelyen, mint tudjuk, stabil többséget szerzett a Fidesszel szövetséges Jog és Igazságosság: bár a nagyvárosok masszívan ellenzékiek, a vidék megbízhatóan szállította a győzelmet a lengyel kormánypárt számára. Nálunk ugyan nem várt ellenzéki áttörésről szóltak a hírek, de a képlet nagyon is hasonló. A hazai ellenzék szintén a nagyvárosokban szerepelt jól, míg a Fidesz nemhogy megőrizte pozícióit a kisebb településeken, de egyes számítások szerint még erősíteni is tudott a 2018-as eredményéhez képest.

Lehetne vitatkozni arról, hogy közép-európai trenddel van-e dolgunk vagy általánosabb európai jelenséggel (a város–vidék szembenállás egyik legkézenfekvőbb példája a Nagy-Britannia politikai térképét átrajzoló brexitnépszavazás). De ennél fontosabb kérdés, vajon mit üzen mindez a magyar ellenzéki pártok számára. Ha a választási matematikát nézzük, nem sok jót. Hiába ugyanis a számos nagyvárosi győzelem, ha egy országgyűlési választáson a körzetek városaihoz tartozó kistelepülések könnyen a Fidesz felé billentik a mérleget. Vegyük Mirkóczki Ádám esetét, aki Egerben aratott sikert mint ellenzéki polgármesterjelölt – ami annyiból nem meglepő, hogy a megyeszékhelyen már 2018-ban is ő kapta a legtöbb voksot a Jobbik képviselőjelöltjeként. Ezt a teljesítményt azonban akkor ellensúlyozta a környező települések kormánypárti fölénye.

A példa azért is szemléletes, mert tavaly a Fidesz azzal biztosította újabb kétharmados többségét, hogy sikerült háttérbe szorítania a Jobbikot a falvakban és a kisvárosokban. Míg a baloldal 2018-ra látványosan elveszítette vidéki bázisainak többségét, addig a Jobbik esetében arra lehetett számítani, hogy vannak rejtett tartalékai a kistelepüléseken. Csakhogy nem voltak: hiába szerepelt viszonylag jól a párt az országos listán, ha ezt Dunaújváros kivételével nem tudta egyéni győzelmekre váltani. Ezzel pedig nemcsak a Jobbik esetében kopott meg „az ellenzék vezető erejének” imázsa – amit az idei EP-választáson veszített el végleg –, hanem gyakorlatilag a teljes ellenzéki oldal maradt olyan párt nélkül, amely komolyabb beágyazottsággal bírna a magyar vidéken.

Ez a szembetűnő hiányosság más megvilágításba helyezi az ellenzéki együttműködés mikéntjéről folytatott, jellemzően értelmiségi vitákat. Ezek a viták ugyanis többnyire ideologikus jellegűek, és arról szólnak, milyen politikai beállítottságú szavazókat kellene lefednie az „összefogásnak”. Vajon szükség van-e arra, hogy a baloldali-liberális pártokat más erők ellensúlyozzák, és ha igen, milyenek legyenek ezek? Jobboldaliak, esetleg jobboldali liberálisok? Vagy nem liberális baloldaliak? Vannak, akiknek ezek fontos kérdések (beismerem, én is közéjük tartozom). De a fentiekből kiindulva ezek sokadrangúak ahhoz képest, vajon lesznek-e 2022-re olyan ellenzéki szereplők, akiknek van érdemi mondanivalójuk a falvak, kisvárosok szavazói számára.

Akár úgy is fogalmazhatunk, az ellenzéki politikai piacon nem egy ideológiai űrt kell betölteni. Ha működik a pártok szorosabb koordinációja – márpedig a jelek szerint működik – akkor nem az a kérdés, lesz-e „valódi jobboldali” vagy „valódi baloldali” párt. Az ellenzék számára ennél fontosabb, hogy az eddigi üzenetei mellé, amelyek képesek voltak a nagyvárosokban Orbán Viktorral szemben mozgósítani, olyanokat társítson, amelyek a vidék Magyarországát is megszólítják. Míg urbánusabb közegben sikerrel használhatók a jogállamiság helyreállításának vagy a korrupció visszaszorításának jelszavai, addig a vidéki választók erre nem rezonálnak. Ami tulajdonképpen előremutató kihívás az ellenzék számára, mert azt érzékelteti: ha valaha is győzni akar, pártjai együttműködésének eddigi, viszonylag üres kereteit további tartalommal kell feltöltenie.

Amit azonban a Fidesztől megtanulhattunk, hogy mindez nem csak az üzeneteken múlik. Emellett szükség van megfelelő politikai karakterekre is. Lehet élcelődni Tállai Andráson vagy Pócs Jánoson, ahogy lehet Orbán Viktor pocakján és buggyos nadrágszárán is. De a Fidesz többek között azért lehet sikeres vidéken, mert a legfelsőbb szinttől a legalsóig olyan politikusok képviselik, akikkel az ott élő választók képesek közösséget érezni és azonosulni. Mindez aligha mondható el az egyre inkább csak a nagyvárosokban létező ellenzék egyre urbánusabb karaktereiről.

Nincs mese, le kell menni vidékre – fogalmazták meg a 2018-as választási fiaskó után többen is az ellenzéki oldalon. Nyilvánvaló, hogy nem ők fogják megnyerni a vidéket az ellenzéknek. Akiknek erre egyáltalán esélyük lehet, azoknak még fel kell jönniük a fényre. Ami a hazai kistelepülések szigorúan ellenőrzött, Fidesz uralta világában egyáltalán nem csekély feladat.

A Magyar Hangban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/45. számában jelent meg november 8-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/45. számban? Itt megnézheti!