Jelenetek egy kényszerházasságból

Képzeljük el, hogy Németh Szilárd véletlenül mond valami vállalhatatlant. (Ezt tulajdonképpen nem is olyan nehéz elképzelni, legfeljebb azt, hogy véletlenül történik.) Most képzeljük el azt is, miként reagálna erre a Fidesz. Vezető kormánypárti politikusok várnák gombóccal a torkukban, hogyan kezeli Németh Szilárd az ügyet? Majd amikor ez nem sikerül neki túl fényesen, egyikük-másikuk közleményben határolódna el tőle, míg mások az ominózus kijelentést magyaráznák? Megint mások azt mondanák, hogy bár ezt nem lehet megmagyarázni, őket nem zavarja különösebben?

Nem, pontosan tudjuk, hogy semmi ilyesmi nem történne. Ehelyett Orbán Viktor eldöntené, hogyan viszonyul az ügyhöz, és vagy beleállna – ha úgy látná, hogy ez éri meg jobban a Fidesznek –, vagy felvonultatna mindent, ami a tűzoltáshoz kell (akár a bűnbánó Németh Szilárdot is). A fideszes, illetve KDNP-s politikusok pedig ennek megfelelően kommunikálnák a kérdést a továbbiakban.

Tanulságos megnézni, mi történt ehhez képest a Niedermüller-ügyben. Függetlenül attól, pontosan mit is akart mondani Niedermüller Péter az ATV stúdiójában, maga az ügy előállt, az ellenzéki szereplők pedig kénytelenek voltak valamiképpen viszonyulni hozzá. E szereplők között viszont csak egyetlen párt volt, amely saját hatáskörében kezelhette (volna) az ügyet – a többiek kezdettől fogva kényszerpályán mozogtak. Ráadásul a különböző pártok esetében még ez a kényszerpálya is különbözött: míg az MSZP megtehette, hogy gyakorlatilag ne reagáljon az ügyre, a Momentum pedig beérhette némi fejcsóválással, addig a Jobbik nem adhatta alább egy – egyébként lassan megszülető – központi elhatárolódásnál. Bármit gondoltak is magáról az ügyről, egészen mást diktáltak a különböző pártok érdekei és még inkább az irányukban támasztott elvárások.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az ellenzéki térfélen nem is olyan könnyű rendet vágni az egymásnak ellentmondó érdekek és elvárások sűrűjében. Mindegyik pártnak az az érdeke, hogy az ellenzéki együttműködés minél sikeresebb legyen, ugyanakkor az is, hogy ezen belül ők legyenek minél sikeresebbek (vagyis érdekük a többiek gyengítése). Ugyanígy a pártok egyszerre érezhetik azt az elvárást, hogy politizáljanak a saját karakterüknek megfelelően (adott esetben vállalva a konfliktust is ennek érdekében), illetve azt, hogy ne veszélyeztessék a törékeny ellenzéki egységet (vagyis jobb
belátásuk ellenére se vállaljanak konfliktust a többiekkel). Ember legyen a talpán, aki ilyen körülmények között jó döntést tud hozni egy-egy kényes helyzetben. Nem is beszélve arról, hogy minél széttartóbb ideológiai szempontból egy együttműködés, annál nagyobb eséllyel adódnak olyan helyzetek, amelyekhez a felek egyike nem – egyike sem? – képes megfelelően viszonyulni.

Persze nem először jön ki úgy a lépés a magyar politikában, hogy egyes pártok együttműködésre kényszerülnek. Ennek a keretei azonban most jelentősen különböznek a korábbiaktól. Orbán Viktornak például nem kellett Torgyán József minden egyes szaváért felelősséget vállalnia az 1998-as választás előtt, hiszen pártjaik hivatalosan nem is készültek koalícióra. De nemcsak a Fidesz zárta ki előzetesen az FKGP-vel való közös kormányzást, hogy aztán az eredmények ismeretében felülírja ezt a döntést: ugyanígy járt el egy választással korábban az SZDSZ is az MSZP-t illetően. Most viszont az ellenzék pártjainak egy teljes ciklust kell úgy eltölteniük, hogy a legkevésbé kívánt szövetségeseiket is kénytelenek vállalni, mert kizárólag együtt van esélyük a sikerre. De ez a kényszerházasság azzal jár, hogy bárki hibázzon is közülük, az rögtön a többiek fejére is visszahullik.

Mondanunk sem kell, hogy mindez hatalmas versenyelőnyt jelent a Fidesz számára. Míg Orbán Viktor szabad kezet kap a pártja körüli kisebb-nagyobb botrányok kezelésében – ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindig jól is kezeli őket, lásd a Borkai-ügyet –, addig az ellenzéki pártoknak hasonló esetben úgy kell mozdulniuk, mintha tojásokon lépkednének. Nem elég, hogy kénytelenek reagálni a többiek hibáira, sohasem reagálhatnak úgy, ahogy egy természetes politikai helyzetben tennék. Azt pedig senki sem remélheti, hogy nem lesz egy-egy újabb Niedermüller-ügy, amit sem szőnyeg alá söpörni nem lehet, sem politika tőkét nem lehet kovácsolni belőle a „rivális szövetségesekkel” szemben. Különösen mivel a Fidesz is abban érdekelt, hogy felkaroljon minden olyan ügyet, amely vagy egymásnak feszíti az ellenzéki pártokat, vagy ha nem, hát ráég a teljes ellenzékre.

Mégis – hosszú távon – talán ennek a helyzetnek is megvannak a maga előnyei. Bármekkora kihívás is nyílt küzdelem helyett tojásokon lépkedni, a sokszínű ellenzék pártjai ennek során tanulják meg, hogyan kezeljék észszerű módon egymás közötti konfliktusaikat. Erre a politikai tudásra pedig feltétlenül szükségük lesz, ha egyszer majd koalícióban akarnak kormányozni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/6. számában jelent meg február 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/6. számban? Itt megnézheti!