Ha valaki emlékszik még a 2010-zel kezdődött új időszámítás előtti időkre, talán még azt a tételmondatot is fel tudja idézni, hogy „kormányzás helyett kommunikálnak”. Ezt a vádat a Fidesz fogalmazta meg előszeretettel a Medgyessy Péter, majd Gyurcsány Ferenc vezette kormányokkal szemben, nem minden alap nélkül – bár a második Gyurcsány-kormány kommunikáció helyett valami egészen másba kezdett, amit leginkább vergődésként lehetne definiálni.
Orbán Viktor tanult elődei hibáiból, de nem pontosan azt, amit 2010 előtti szavai alapján sejteni lehetett volna. Vagyis nem arra a következtetésre jutott, hogy kommunikáció helyett kormányzásra van szükség, hanem arra, hogy még több és még profibb kommunikációra van szükség. Hogy egy, a politológusok által kedvelt fogalommal éljünk, Orbán Viktor 2010 utáni kormányzása a politikai napirend kizárólagos uralására tett (sikeres) kísérletek sorozataként értelmezhető. Ez a Fidesz 2015 eleji megrogyása után vált teljesen nyilvánvalóvá, amelyet követően más kormányok valószínűleg a szocialistákéhoz hasonló vergődést produkáltak volna. Orbán ellenben olyan kommunikációs fegyvert kovácsolt az országot közvetlenül néhány hónapig érintő migrációs nyomásból, amely évekre meghatározta a politikai napirendet és tálcán kínálta az újabb kétharmadot.
A magyar politika megújulásra való képtelensége | Magyar Hang2015-től az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Fidesz egyre kevésbé az ország többségét foglalkoztató problémákból és az ezekkel kapcsolatos konfliktusokból kiindulva alakítja a politikai napirendet. Ehelyett inkább olyan új konfliktusokat generál, amelyekben számíthat a többség támogatására. Ennek legjellemzőbb példája a 2016-os népszavazás, amikor is a kormány úgy kampányolt a „kényszerbetelepítés” tilalmáért, hogy annak ellenkezőjét egyetlen párt sem képviselte, és nem volt érdemi társadalmi nézetkülönbség ebben a kérdésben. Nem véletlenül érzi úgy az ellenzéki szavazók jelentős része, hogy a Fidesz nem egyszerűen rosszul kormányoz – abban az értelemben, hogy rossz választ ad a meglévő problémákra –, hanem kormányzás helyett valami egészen mást csinál, mivel lényegében nem foglalkozik az őket közvetlenül érintő, mindennapi problémákkal.
Ezért is alakult ki ellenzéki körökben az az értelmezés a 2019-es választások eredményével kapcsolatban, amely szerint visszaütött a Fideszre, hogy „elszakadt a valóságtól”. Csakhogy az utóbbi a politikában jóval rugalmasabb fogalom, mint elsőre gondolnánk. Jól láthatóan a Fidesz sem azzal reagált a megváltozott politikai helyzetre, hogy visszatért volna a „valósághoz”, hanem azzal, hogy nekiállt újjáalakítani a (politikai) valóságot. Vajon hányan gondolták 2020 első napjaiban, hogy számukra márpedig a bíróságok működése és az általuk bizonyos kártérítési ügyekben hozott ítéletek jelentik a fő problémát? Ma viszont már teljesen egyértelmű – az új nemzeti konzultáció bejelentése óta mindenképpen –, hogy ez lesz az idei év egyik legfőbb politikai problémája.
Változó közhangulat, változatlan tanulságok | Magyar HangAzon túl, hogy mindez rendkívül irritáló a nem kormánypárti szavazók számára, a kreatív valóságalakítás – korlátlan állami forrásokkal támogatott – fideszes módszerére az ellenzéki pártoknak is meglehetősen nehéz érdemi választ adniuk. Ha a küszöbön álló konzultáció esetében az ellenzék a kormánnyal ellentétes álláspontot foglal el, azzal „a bűnözők és a munka nélkül nyerészkedők pártjára áll”; ha elvi aggályainak ad hangot a bíróságokra gyakorolt politikai nyomással kapcsolatban, az elvész az általános csatazajban (ha mégsem, akkor az előző kategóriába esik); ha a nemzeti konzultáció műfaját kritizálja, mint ami nem az emberek véleményének megismerését, hanem annak befolyásolását szolgálja, azzal nem ér el semmit – ezt az ellenzéki szavazók úgyis tudják, a kormánypártiakat pedig láthatóan nem érdekli. Az agresszív fideszes tematizációra tehát az ellenzék gyakorlatilag nem tud jó választ adni, csak abban az esetben, ha képes azt valahogy „felültematizálni”.
Ezt persze könnyű mondani, miközben annál nehezebb példát találni a sikeres ellenzéki tematizációra az elmúlt évekből. Egyet azonban mindenképp kiemelhetünk. A 2018-as hatalmas bukást követően az ellenzék a „rabszolgatörvény” elleni megmozdulásokkal kezdte összeszedni magát. Ez egyrészt fontos lépést jelentett a pártok szorosabb együttműködése szempontjából, másrészt hosszú idő után először nem a Fidesz előre megírt forgatókönyve alakította a magyar politikát. Ezt az ellenzéki fellépést sem érdemes persze idealizálni, ahogy egyszerűen megismételni sem lehet. De a rabszolgatörvény elleni összehangolt tiltakozás megmutatta, hogy az ellenzéki pártok képesek lehetnek átvenni a kezdeményezést és ezzel felülírni a rendellenes politikai napirendet.
Ki szeretne 2020-ban egy jó kis népszavazást? | Magyar HangErre viszont az ellenzéknek a jövőben tudatosan készülnie kell, ha nem akar örökös lépéshátrányban maradni. Hiszen látjuk, hogy a Fidesz milyen kiszámítható következetességgel húzza elő az új tematizációs kártyákat – ahogy a mostani konzultációra is számítani lehetett. Legalábbis akit ez meglepetésként ért, annak nem sok keresnivalója van a politikai pályán.
A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/8. számában jelent meg február 21-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/8. számban? Itt megnézheti!