Rutinból politizálni

Az ember azt gondolná, minden válsághelyzet elhozza azt a pillanatot, amikor a közélet szereplői kénytelenek feladni addigi rutinjaikat, és arra kényszerülnek, hogy új módon politizáljanak. Különösen ha olyan, bizonyos értelemben precedens nélküli globális válsághelyzetről van szó, mint amilyet a koronavírus-járvány idézett elő. Az előbbi minden bizonnyal elkerülhetetlen, de az is nyilvánvaló, hogy Magyarországon ez a pillanat még nem érkezett el.

Orbán Viktor szinte az egész kormányzását arra a stratégiára építette, hogy újra és újra olyan helyzetbe hozza az ellenzéket, amire az nem tud megfelelően reagálni. Legyen szó rezsicsökkentésről, migrációellenes küzdelemről vagy a tervezett, de határozatlan időre elhalasztott elítélt- és romaügyi nemzeti konzultációról, minden ilyen lépés azt szolgálja, hogy az ellenzéki pártokat a védhetetlen védelmezőinek szerepébe kényszerítse, illetve azt demonstrálja, hogy azok a kormánnyal ellentétben nem „az emberek érdekeit” képviselik. Sajnálatos, de egyáltalán nem meglepő, hogy a miniszterelnök a rendkívüli helyzetben sem változtatott a bevált recepten.

Teljesen egyértelmű, hogy a koronavírus elleni küzdelemre való hivatkozással benyújtott felhatalmazási törvény semmilyen más célt nem szolgált, mint hogy a Fidesz ezzel revolverezhesse az ellenzéki pártokat. Ha a kormánynak valóban fontos lett volna a törvény négyötöddel történő elfogadása, akkor hajlandó lett volna engedni az ellenzék egyetlen kérését, a rendkívüli felhatalmazás időkorlátját illetően. Bátran kijelenthetjük, hogy amit ebben az ügyben Orbán Viktor részéről láthattunk, az a politikai cinizmus magasiskolája. De azt is látni kell, hogy ez a stratégia csak azért működhet, mert az ellenzéki pártok is a megszokott rutin alapján politizálnak.

Ennek a rutinnak pedig alapvető része, hogy az ellenzék elsősorban azoknak a támogatóinak politizál, akik kérlelhetetlen, kompromisszummentes antiorbánizmust várnak tőle. Ezt a politikai alapállást igazolta vissza egyes pártok számára az európai parlamenti, majd a teljes ellenzék számára az önkormányzati választás. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a felhatalmazási törvény esetében ez a választói elvárás többet nyomott a latban, mint az ellenzéki pártok eredendő elvi fenntartásai. De akárhogy legyen is, Orbán Viktor mindig számíthat arra, hogy politikai ellenfelei még taktikai okokból sem lesznek hajlandók kompromiszszumkésznek mutatkozni.

Ez a kényszer viszont válsághelyzetben igen hátrányos lehet az ellenzéki pártok számára, mivel ilyenkor a választók többségét kevésbé érdekli a hagyományos értelemben vett politika. Sokkal fontosabb, milyen döntéseket hoz a kormány, mint hogy mit követel a helyzetéből fakadóan cselekvésre képtelen ellenzék. Ugyanígy a jogállamiság állapotával vagy a konkrét válságkezelő intézkedésekkel kapcsolatos kritikára is legfeljebb az a kemény mag rezonál, amely eleve elutasító a kormánnyal szemben. Ami azt jelenti, hogy az ellenzéki rutin jelenleg nem sokat ér, sőt rosszabb esetben akár el is idegenítheti azokat, akik bíznak a kormányzati válságkezelés sikerében.

Mire számíthat ebben a helyzetben az ellenzék? Leginkább arra, hogy előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor már Orbán Viktor sem lesz képes rutinból politizálni. Még ha az egészségügyi vészhelyzet kezelése sikeresnek bizonyulna is – reménykedjünk benne, hogy így lesz –, a gazdaság visszaesése akkor is új kihívást jelent a miniszterelnök számára. A második Orbán-kormány idején megvalósult gazdasági stabilitáshoz nagyban hozzájárult, hogy Gyurcsányék válságbeli vakrepülése után Bajnai Gordon 2010-re a piszkos munka jó részét elvégezte, míg a harmadik Orbán-kabinet igen kedvező világgazdasági környezetben kormányozhatott. Most viszont Orbánnak egy világgazdasági válság kellős közepén kell majd helytállnia, amit aligha varrhat az ellenzéki pártok nyakába, ráadásul a magyar gazdaság állóképessége már az ő „elmúlt nyolc évét” fogja tükrözni.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egy gazdasági válság esetén automatikusan az ellenzék ölébe hullana a hatalom. Ezért meg is kell dolgozni, amihez megint csak nem elég az eddigi rutin.

A kormány opponálása mellett az ellenzéknek hihető, átélhető alternatívát kell kínálnia, és azokat a választókat is meg kell győznie, akik ma azt mondják, még mindig jobb, ha válságos időkben a Fidesz vezeti az országot, mintha egy „szedett-vedett” ellenzéki koalíció tenné.

Mivel ez a kihívás békeidőben is adott volt, nem fogja hirtelen érvényét veszteni válság idején. Könnyen lehet, hogy az ellenzék iránti bizalom növeléséért a legtöbbet most azok a politikusok tették, akik – mint Cseh Katalin és Rig Lajos – az eddigi harcteret egy másikra cserélték, és önkéntes egészségügyi szolgálatot vállaltak. Mert függetlenül attól, volt-e ezzel bármiféle politikai szándékuk, ők legalább tényleg elmondhatják, hogy tettek valamit a hazáért.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/14. számában jelent meg április 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/14. számban? Itt megnézheti!