Caesar, aki megmentette a köztársaságot

Az ember azt gondolná, az elemzők és publicisták az elmúlt két hétben mindent megírtak már a koronavírus-törvényről – avagy politikai ízlés szerint a felhatalmazási, illetve túlhatalomtörvényről –, amit csak lehetett. A Fidesz által nyilvánvalóan politikai fegyverként használt jogszabálynak és a körülötte kibontakozott polémiának van azonban egy olyan aspektusa is, amelyről eddig kevés szó esett, s amely a határidő nélküli rendkívüli felhatalmazás végével kapcsolatos. Az ellenzéki megszólalók jelentős része kezdettől abból indult ki, hogy – akárcsak a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet esetében – a kormány kreatívan fogja értelmezni a válsághelyzet fogalmát, és nem fog lemondani a rendeleti kormányzás lehetőségéről.

Kevesen gondoltak viszont bele abba, milyen politikai következményekkel járhat, hogyha ennek épp az ellenkezője történik.

A közösségi médiában terjedő kormánypárti mémek és egyéb „érzékenyítő” tartalmak ritkán jelentenek jó kiindulópontot a politikai helyzetelemzéshez. Most talán mégis érdemes felidézni az egyik míves darabot, amely a jogszabálytervezettel kapcsolatban megfogalmazott ellenzéki aggályokat igyekezett hitelteleníteni annak megszavazása előtt. A szóban forgó mém azon gúnyolódik, hogy az ellenzék szerint a törvény elfogadása diktatúrához fog vezetni. Miért, ezek szerint eddig nem is volt diktatúra Magyarországon? – ironizál az ismeretlen szerző.

Ebben a felvetésben pedig van valami, még ha nem is úgy, ahogy a Fidesz propagandistái gondolják. A koronavírus-törvény körüli polémia egyik legaggasztóbb következménye – mint arra többen is felhívták a figyelmet –, hogy a magyar demokrácia és jogállamiság állapotának romlását túlságosan is összekapcsolja azzal a kérdéssel, formálisan megmarad-e a parlament ellenőrző szerepe, vagy sem. Az utóbbi elvi szinten egyáltalán nem mellékes kérdés, ezért is érthető, hogy egyetlen (valódi) ellenzéki képviselő sem szavazhatott igennel a fideszes törvényjavaslatra. Gyakorlati szinten viszont a törvény elfogadása nem hozott hatalmas változást az eddigi hatalomgyakorlásban – legfeljebb innentől órák kérdése, ami parlamenti kétharmaddal napok kérdése volt.

Az viszont, hogy az ellenzéki közbeszédben a határidő nélküli korlátlan felhatalmazás vált azzá a Rubiconná, amelynek az átlépése diktatúrához vezet, adott esetben komoly kommunikációs versenyelőnyt biztosíthat a Fidesznek. Nevezetesen abban a pillanatban, amint Orbán Viktor úgy dönt, hogy „visszaadja” a korlátlan hatalmat, vagyis bejelenti a válsághelyzet végét és a rendeleti kormányzás után visszatér a kétharmados parlamenti kormányzáshoz. Ennek persze az ellenkezője is elképzelhető, például ha annyira elmélyül a válság, hogy Európa más országai is hasonló úton indulnak el. Ha viszont nem ez lesz az általános trend, akkor egyáltalán nem magától értetődő, hogy

a járvány elmúltával a miniszterelnök miért ne állítaná vissza a hatalomgyakorlásnak az elmúlt tíz évben kicsiszolt formáját, amelynek a gyakorlatban eddig sem voltak érdemi korlátai.

Biztosak lehetünk benne, hogy abban a pillanatban, amint ez megtörténik, a kormánypárti kommunikációs gépezet triumfálni fog: lám csak, a szokásos ellenzéki sivalkodás dacára nem lett diktatúra, nincs itt semmi látnivaló. Sőt, a fentihez hasonló mémekben Orbán Viktor jelentős – az eddiginél is jelentősebb – államférfivá magasztosul, aki hiába kapott korlátlan időre korlátlan hatalmat, a munka végeztével bölcsen lemondott róla. (Lásd még: Lenin elvtárs visszaadta a labdát, pedig közénk is lövethetett volna.) Természetesen „Brüsszelnek” is meg fogjuk üzenni, hogy jobban tette volna, ha hagy védekezni bennünket, hiszen a vádjai alaptalannak bizonyultak. Így faragják majd ki a jó Caesar szobrát, aki nem megszüntette, hanem megmentette a köztársaságot.

Ha ez bekövetkezik, az nem pusztán a kormány–ellenzék meccs pillanatnyi állása szempontjából lesz szomorú fejlemény. Ennél sokkal komolyabb problémát jelent, hogy visszamenőleg is hiteltelenítheti az ellenzéknek a demokrácia leépülésével kapcsolatos, egyébiránt jogos kritikáit. A „túlhatalomtörvény” körüli hangzavar az elmúlt tíz év legfontosabb politikai tanulságát szoríthatja háttérbe: azt, hogy semmiféle rendkívüli helyzet nem kellett ahhoz, hogy Magyarországon demokratikus kulisszák között kialakuljon a kormányzati túlhatalom. Ehhez elég volt az a hatalomfelfogás, amelynek sarokköve a nyílt politikai verseny felszámolása és az ellenzéki pártok kivéreztetése – és ennek csupán a betetőzése, ha valaki még a rendkívüli helyzetet is erre használja fel.

A túlhatalomtörvény jelentőségének túlhangsúlyozása tehát akkor üthet vissza, ha egyszer az ellenzéknek el kell magyaráznia, hogy a válsághelyzet és a rendeleti kormányzás vége miért nem jelent visszatérést a normális demokráciához.

Ehhez ugyanis nem azt kell megértetni a választók többségével, hogy mi történt itt az elmúlt egy-két hétben, hanem azt, hogy mi történt az elmúlt tíz évben. Ezen fog múlni, végül mi lesz felírva Caesar szobrának a talapzatára.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/15. számában jelent meg április 9-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/15. számban? Itt megnézheti!