Megvalósult posztkommunizmus

Az elmúlt évben bőven volt alkalmunk hozzászokni, hogyan állítja a Fidesz saját emlékezetpolitikai céljainak szolgálatába a rendszerváltás eseményeiről való megemlékezéseket. Így valószínűleg nem sokan lepődtek meg azon, hogy az első szabadon választott országgyűlés megalakulásának harmincadik évfordulóján – az ellenzék tüntető távollétében – elfogadott politikai nyilatkozat sem kizárólag szűkebb tárgyáról emlékezik meg, hanem Orbán Viktor kormányzásának eredményeiről is. Egész pontosan arról, hogyan zárta le az új Alaptörvény hatályba lépése a rendszerváltás utáni két évtizedet, amit a nyilatkozat a „posztkommunizmus” időszakaként azonosít.

Ez az értelmezés nagy port kavart a nyilvánosságban. Azt persze kevesen vitatják, hogy a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése éles cezúrát jelent a magyar politika rendszerváltás utáni történetében; a probléma inkább a posztkommunizmus fogalmából fakad. Pedig nem kizárólag ideologikusan használható kifejezésről van szó, és egyáltalán nem érdektelen ebben az értelmezési keretben megvizsgálni, mivel járt az Orbán-rendszer kiépülése a rendszerváltás kezdeti reményeire nézve. Előrebocsáthatjuk, hogy nem sok jóval:

a Fidesz éppen azt nem őrizte meg, ami az úgynevezett posztkommunizmus időszakában jó volt, és azt vitte tovább, amit biztosan nem kellett volna.

Bármennyire ellentmondásosan élte is meg a magyar társadalom a rendszerváltást, a politikai szabadság szempontjából hatalmas előrelépést jelentett, hogy 1989 után kiépültek a kormányzati hatalom intézményes korlátai, és kialakult a pártok közötti versengés. Az utóbbi természetesen korántsem volt torzítástól mentes; a posztkommunizmus fogalmát részben azon felismerés nyomán kezdték el használni a jobboldalon, hogy a pártállami időkből származó személyi és gazdasági összefonódások milyen alapvetően befolyásolják a politikai versenyt. Ennek legeklatánsabb példája a hazai sajtó volt, a maga nyilvánvaló baloldali-liberális túlsúlyával. Ezért törekedett kezdettől fogva a jobboldalra átsorolt Fidesz ezen aránytalanságok kiegyensúlyozására.

Visszatekintve jól látszik, hogy ez a kiegyensúlyozás 2010-re részben már megtörtént, mivel az MSZP–SZDSZ-koalíció fokozatosan elvesztette a korábbi társadalmi-gazdasági struktúráknak köszönhető versenyelőnyét. Érdemes ismét a sajtóra utalni: 2002 után a Fidesz ellenzékben (!) építette ki saját médiáját, csökkentve a korábbi aszimmetriát ezen a területen. A kétezres évekre kialakult váltópárti felállás pedig a hatalom kontrolljához is nagyban hozzájárult. Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde, valamint a rendszerváltás utáni két évtized legkomolyabb demokratikus kisiklása, a 2006. őszi rendőrterror nem maradt politikai következmények nélkül: az MSZP nemhogy a következő választást, de nagypárti jellegét is elvesztette, az SZDSZ pedig eltűnt a süllyesztőben.

Tehát míg a 2010 előtti időszak valóban leírható posztkommunizmusként abban az értelemben, hogy az utódpárti MSZP jelentős politikai-gazdasági versenyelőnye jellemezte, addig a demokratikus fordulat során kialakult politikai rendszer hosszabb távon alkalmasnak bizonyult ezen aránytalanság korrigálására. Olyannyira, hogy 2010-ben két új formáció is bekerült a parlamentbe, ami a korábbinál is plurálisabb pártrendszer irányába mutatott. Csakhogy hamar kiderült:

a Fidesz célja nem pusztán az utódpárt hatalmi-gazdasági monopóliumának megdöntése, hanem a saját monopóliumépítés.

Vagyis Orbán Viktor kormányzása nem az addigra már megbukott posztkommunizmus visszaszorítására irányult, hanem a politikai pluralizmus visszaszorítására.

Fentebb szó esett arról, hogy a rendszerváltás egyértelműen pozitív hozadéka volt az addig kontroll nélküli hatalom ellenőrzésére szolgáló intézmények létrehozása, de idesorolhatjuk a joguralom helyreállítását és a helyi autonómiák – például az önkormányzatiság – erősítését is. Bár ezek időnként korábban is sérültek, szisztematikus felszámolásukra mégsem a posztkommunizmus időszakában került sor, hanem a Fidesz kormányzása idején. Míg az MSZP csak élt – adott esetben akár visszaélt – a pártállami időszakból megörökölt-átmentett versenyelőnyével, addig Orbán Viktor már kifejezetten a politikai verseny tudatos torzítására építette kormányzását. Azok a politikusok pedig, akik nemrég még a kapcsolati tőke gazdasági hatalommá konvertálását kárhoztatták, egy olyan gazdasági modellt alakítottak ki, amely szinte kizárólag a kapcsolati tőkén alapul.

Összességében tehát úgy tűnik, hogy az Orbán-rendszer nem más, mint a posztkommunizmus politikai gyakorlatának megvalósítása a rendszerváltás vívmányai nélkül.

Ami azt mutatja, hogy a posztkommunizmus fogalma tényleg hozzájárulhat napjaink politikai viszonyainak megértéséhez. Csakhogy ez – kerek évforduló ide vagy oda – nem sok okot ad az ünneplésre.

A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/19. számában jelent meg május 8-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/19. számban? Itt megnézheti!