Már-már szimbolikus egybeesésnek mondható, hogy a „cigánybűnözés” kifejezés éppen akkor bukkant fel újra a hazai közbeszédben, amikor a Jobbik parlamenti frakciója ismét látványos fogyatkozásnak indult a párt régóta tartó belháborúja következtében. A kettő között természetesen nincs összefüggés, hiszen az újabb kilépési hullám hátterében már nem a radikálisok és mérsékeltek vitája – avagy a vadhajtások eltávolításának igénye – áll. A történtek azonban jó apropót kínálnak annak végiggondolásához, pontosan mi is a mérlege a Jobbik néppártosodásának.
Függetlenül attól, mennyire tartjuk őszintének a párt mérsékelt fordulatát, Vona Gábornak az a felismerése kétségkívül helyes volt a 2014-es választás után, hogy a radikális pozíció növekedési korlátot jelent a Jobbik számára, különösen a radikalizálódó Fidesz árnyékában. A 2015-ös tapolcai időközi választás megmutatta, hogy adott esetben a baloldali választók egy része is hajlandó átszavazni a Jobbik jelöltjére, ha őt érzik esélyesebbnek a kormánypárti indulóval szemben.
A 2018-as parlamenti választáshoz közeledve végképp nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a választási rendszerben – különös tekintettel a Fidesz hatalmas erőforrásfölényére – csak egy egységesülő ellenzéknek lehet esélye a kormánnyal szemben. A Jobbik néppártosodása pedig minden korábbinál átjárhatóbbá tette az ellenzéki pártok szavazótáborait – más kérdés, hogy az egyéni jelöltek kölcsönös visszaléptetése híján ez kevésnek bizonyult a Fidesz brutális erejű mozgósításával szemben.
Nem sok szó esik róla, de ebből a szemszögből tekintve a 2018-as választásnak az volt az egyik fő tétje, hogy a magyar politikai közösség a radikalizálódást vagy a mérséklődést díjazza-e jobban. Erre sajnos egészen egyértelmű válasz született: míg az egyre szélsőségesebb retorikát alkalmazó Fidesz újból kétharmadot szerzett, addig a választás egyik legváratlanabb – és ellenzéki szempontból legkellemetlenebb – meglepetése az volt, hogy a Jobbiknak mindössze egyetlen egyéni választókerületet sikerült megnyernie. Mindenképpen elismerést érdemel, hogy a párt ennek ellenére Sneider Tamás elnöksége alatt sem tért vissza a korábbi radikális irányvonalhoz, sőt kisebbfajta szakadáshoz vezető belső konfliktusokat is vállalt a mérsékelt úton való maradás érdekében.
Mindez azonban a Jobbik politikájának szinte teljes kiüresedésével járt. Gyakran hallani azt a felvetést, amely szerint a Jobbik fő problémája, hogy túl gyorsan hajtotta végre a jobbközép fordulatot, miközben ennél valószínűleg sokkal nagyobb gondot jelent, hogy
máig nem könnyű megragadni, pontosan miben is áll az általa szavakban képviselt jobbközép irányvonal. Ez pedig nem kizárólag, sőt talán nem is elsősorban ideológiai probléma.
Bármit gondolt is az ember a cigánybűnözésről beszélő és gárdafelvonulásokat támogató Jobbikról, akkor még a pártnak tagadhatatlanul megvolt a maga karaktere. Azt, hogy ennek helyébe nem épült fel egy új karakter, a 2019-es EP-választási kampány mutatta meg a legvilágosabban, amikor a korábban EU-kritikus Jobbiknak gyakorlatilag nem sikerült érdemi mondanivalóval előrukkolnia, ami a választási eredményén is meglátszott.
Éppen ezért a Jakab Péter vezette új elnökség legalapvetőbb feladata a párt politikai „rebrandingelése” lett volna, ami mindeddig nem jutott túl a vizuális ráncfelvarráson.
Ennek okai számosak lehetnek, de egyet mindenképpen érdemes kiemelni. A fordulat óta a Jobbik ugyan jobbközép-konzervatív formációként definiálja önmagát, új elnöke inkább egyfajta plebejus felfogást képvisel, és a párt által vitt témák (bérunió, „rabszolgatörvény” elutasítása) is baloldali jellegűek.
Voltaképpen egyáltalán nem magától értetődő, hogy a Jobbik miért nem a vidék ellenzéki pártjának és – kimondva vagy kimondatlanul – a „népi baloldal” szerepét vállalta fel.
Ez egyrészt a szoros ellenzéki együttműködéssel is összhangban lenne, amit a pártvezetés az önkormányzati választás óta prioritásként kezel, másrészt semmivel sem állna távolabb a Jobbik gyökereitől, mint a hivatalosan vállalt konzervativizmus (hozzátéve, hogy a hazai kormánykritikus konzervatívok egy részének a Jobbik a múltja miatt egyáltalán nem természetes választás, még ha el is ismerik középre tartását).
A párt lábon kihordott identitásválságánál azonban jóval pusztítóbbnak bizonyulhat a most kiteljesedő szervezeti válság. Még ha a Jobbik az új vezetés alatt meg is találná a maga új irányvonalát, a választók nem tolerálják a nagy nyilvánosság előtt elkövetett önszalámizást. Erre megint csak az EP-választásról hozhatunk példát: hiába talált vissza 2019-re az LMP háttérbe szorult zöldidentitásához, és hiába volt ez összhangban az európai trenddel, a kilépések és a kirakatba kitett belső viták olyan eredményhez vezettek, amely a megsemmisülés szélére juttatta a pártot.
Az egyetlen szembetűnő különbséget az jelenti, hogy a Jobbik eredeti politikai termékét, a cigánybűnözés tematizálását a belőle kiszakadt Mi Hazánk hasznosítja újra. Ennek sikere viszont ma már főként azon múlik, mennyire felel meg a Fidesz aktuális érdekeinek.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. Pápay György Több a zászló rovatának elemzéseit itt olvashatja.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/22. számban? Itt megnézheti!
