Kevés ennyire kedves anglicizmusunk van: az utóbbi években kóros mértékben elharapódzott, bizonyos köszönéseket – például a „jó napot!”-ot – szinte teljesen kiszorító „szép napot” formulát, és annak mindenféle változatait puszta jóindulatból és szívélyességből használja az, aki használja. Jó szándékukhoz kétség sem férhet, amit bizonyít az a nagyon jellegzetes, a szó utolsó szótagját meghosszító, túlhangsúlyozó kiejtési mód is (szép napóót!), amelyet ma már lépten-nyomon hallhatunk.
Igazából, bizonyos mértékig legalábbis, semmi kifogásom nincs az anglicizmusok ellen. Ezt azonban, a „have a nice day” fordításából létrejött „szép napot”-ot, ki tudja, miért, nem szeretem, használni pedig semmi pénzért nem vagyok hajlandó. Modorosnak tartom? Talán. Esetleg, ha nem is tudatosan, mismásoló, túleufemizáló, a nyílt és direkt kommunikációt kórosan kerülő hajlamaink bizonyítékának érzem? Lehet. Mintha a „jó napot”-ot valamiért túl durvának tartanánk, ezért helyettesítenénk ezzel a szebbnek érzékelt köszöntéssel. Az is elképzelhető persze, hogy mivel mi itt, Magyarországon egyébként nem vagyunk túl kedvesek egymáshoz, gorombaságainkat szeretnénk kompenzálni ezzel a túlcsordulóan gáláns üdvözléssel.
Adja, adom | Magyar HangNyugtom csak délelőtt van tőle, legalább némileg: érdekes módon van szép napot, estét, sőt újabban már hetet kívánó változata, szép reggelt azonban nem szokás óhajtani egymásnak. Ahogy szép éjszakát sem nagyon. Meg szép utat vagy étvágyat. De ki tudja, mit hoz a jövő. Nem a szebb, a szép.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 23. számában jelent meg, 2018. október 19-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 23. számban? Itt megnézheti!
