„Mexikó játszik valami kínai csapattal” – meccsnézős kalandok

Ahhoz a kisebbséghez tartozom, akik nem értenek a futballhoz, viszont magával ragad a csordaszellem, hogy én is valami vendéglátóhelyen, úri társaságban tekintsem meg a focivébé egyik mérkőzését. Így ugyanis okosodhatom, szakértők tucatjai fogják elmagyarázni, hogy miért néz bánatosan a partjelző, miért vakarja az állát a csatár, hány cukorral issza a kávét a kapus, meg hogy tényleg szabálytalanság volt-e az, amit a bíró az imént befújt.

Hirdetés

Több olyan gigantikus hely is van Budapesten, ahol kivetítőkön lehet követni az eseményeket, de olyan is, amire egyenesen sörfesztivált szerveztek rá – ezek nekem túl nagyok, meghittebb, otthonosabb vendéglátóhelyre vágyom.

Éppen ezért már napokkal korábban kinézek a villamosból két italmérést, mintha egy gondos szövetségi kapitány lennék: egyet fő helynek, egyet tartaléknak, távolról tökéletesnek tűnnek. A Dél-Korea–Mexikó meccset választom, mert igazi szakértőket keresek. Márpedig aki fejből fújja a koreai csapat csatársorát, na, az az igazi profi. Az első hely finoman szólva nem teljesen hozza a hozzá fűzött elvárásokat. Ugyanis nincsen nyitva. Szombaton. Amikor dübörög a vébé, meg hát amúgy is: az öntudatos dolgozó mikor menjen kocsmába? Szerdán? Hogy aztán csütörtökön vizes borogatással a fején, jajgatva üljön a munkapadnál, miközben a főnök rosszallóan cicceg mögötte?

Szóval az első hely nincsen nyitva, talán száz méter séta a másik. Mindjárt öt óra, a tusakodás kezdete. A bejárat mellett az utcafronton neves külföldi csapatok címerei. És egy ígéretes felirat: „Nagyképernyős TV-n nézheti nálunk a BAJNOKOK LIGÁJÁT!” Ezért szúrtam ki a villamosból. Benyitok. Csak a pultosnő van odabent. „Még nem vagyunk nyitva, de jöjjön” – mondja, miközben a székeket pakolgatja. Öt perccel múlt 17 óra, már megy a mérkőzés, de a fociszentélyben vaksötét a tévé képernyője. „Be tetszene kapcsolni?” – kérdezem félszegen. „Miért?” „Hát, tetszik tudni, meccs van.” „Milyen?” „Vébé, kezét csókolom, világbajnokság. Illetve Dél-Korea–Mexikó.” „Jaaa, jó.” És bekapcsolja, én meg úgy érzem magam, mint az útszéli bogáncs a közmondásban: árván.

„Mindenki itt fogja nézni a meccset, az egész ház”

Ki nyeri a vébét? Sportkocsmákban kérdezősködtünk.

Nem sokáig, derék munkásember érkezik és kér célirányosan sört, üvegeset, a hűtő hátsó sorából, profi módon, mert az egyik csapon tegnapi, a másikon viszont friss, az neki túl öreg, emez meg fölöttébb buborékos. „Ez az ember szakértő!” – csillan föl a szemem, örülök, hogy egy lapátra sodort minket a legnagyobb söprögető: a sors partvisa.

Gyanús, hogy új barátom, József a nagyképernyőnek háttal foglal helyet a pultnál, hamarosan ki is derül, hogy a legkevésbé sem érdekli a labdarúgás. Sakkozni szeret, ezt a helyet meg azért kedveli, mert itt van sakktábla. Persze néha a sajátját is elhozza magával, „a hazai pálya előnyei, ugye” – magyarázza nevetve.

Közben egy koreai játékos, bizonyos I Jong kézzel ér a labdához a 16-oson belül, 11-es, amit a mexikói Carlos Vela be is lő, 1–0. József éppen sztoriban van, hátra sem fordul. „Egyszer Polgár Judit itt, Budapesten játszott szimultánt vagy 40 táblán. Járt körbe, egyik ellenfele zavarában felborította az ásványvizét, néhány csepp a tábla egyik négyzetére pottyant. Judit zsebkendőt vett elő, letörölte, azután ennyit mondott: »Ejnye-ejnye, épp ide fogok mattot adni.« És néhány körrel később mit ad Isten? Pont oda adott!”

Közben Vela majdnem gólpasszt ad Héctor Morenónak, azért csak majdnem, mert Cso Hjonu kivédi. József az ablakban lévő akvaterráriumban úszkáló culanagy ékszerteknőst figyeli. Majd régmúlt időkön tűnődve arról beszél, hogy neki is volt egy teknőse, aki kedvelte a parizert és a belsőségeket a húslevesből. „És mi lett vele?” „Náthás lett és meghalt. Nem segített a kamillás fürdő sem. Valószínűleg a huzat miatt, anyám gyakran rányitotta az ablakot” – kesereg és kér még egy sört.

Én a tévé helyett a plafonra emelem a tekintetemet, mint kiderül, látnokian: koreai szabadrúgás, ám Szon Hungmin 24 méteres lövése fölé megy. Azután kergetőznek még a koreai és mexikói legények, hol itt egy helyzet, hol ott egy szép megugrás, József az újszájúak rendszertani főtörzsébe tartozó, négylábú, magzatburkos hüllő elvesztésének feltoluló emlékei miatt kimegy dohányozni, néhány perc magány, végezetül két angol férfiú érkezik a kimérésbe.

Hirving Lozano három emberen átszuszakolva magát lövésig jut, de fölé megy, később megint Szon Hungmin lő, de a labda megpattan egy mexikói védőn.

Az angolok rá sem pillantanak a képernyőre, rendelnek, és indulnak a teraszra, ahol még egy zsebtévé sincsen. „Elnézést kérek, önöket nem érdekli a labdarúgó-mérkőzés?” – kérdezem kicsit felháborodva. „Nem, mert úgyis mi leszünk a világbajnokok” – válaszolják és kacagnak az égre.

Vége az első félidőnek, csak a culanagy ékszerteknős és én maradunk a küzdőtéren, ezért úgy döntök, távozom. A pultosnő szomorú. Én is. Hazafelé sétálva furcsa neszre leszek figyelmes, nahát, kis családias terasz, megy a meccs, a vászon egy gyűrött lepedő, de ki bánja, miközben legalább nyolc szurkoló szurkol éppen nagy poharak mögött ücsörögve! „Kik vannak pályán?” – érdeklődöm, mintha csak most csöppentem volna a sűrűjébe, ami végül is igaz. „Mexikó játszik valami kínai csapattal” – válaszolja egy seriff kinézetű kétajtós szekrény.

A gyűrött lepedőn az agyaggalamblövészek éves célzóértekezlete zajlik, hol egy koreai lő fölé, hol egy mexikói. A szurkerek testületileg utóbbi csapatnak drukkolnak, közben ilyesmikről beszélnek:

„Tudod, ba’me, mennyibe kerül egy kombájn? És mennyit fogyaszt?” Szeretném felhívni a figyelmüket, hogy Budán vagyunk, de sajnos nem engem kérdeztek. Sértődötten fordítom félre a fejem, egy másik asztalnál galambősz illető traktál életvezetési tanácsokkal egy fiatalembert: „A nő, fiam, nem egy intellektuális élmény”. Ez nem  PC beszéd, sárga lap! Nemcsak az öregnek, Kim Jonggvonnak is, azt nem látom, miért, aztán néhány perc múlva I Jong is kap egyet.

Kicsit odébb egy illatfelhőben tiptop, 60-as úrasszony ücsörög egyenes derékkal, egy korban hozzáillő snájdig amorózó zakó-farmerban, elővillanó mellszőrzettel és bolyhos zoknival, cigarettázva duruzsol neki. Vibrál a levegő, nekik ma este szemlátomást befejeződik a vébé: döntőt játszanak. Biztató a helyzet, mert közben Mexikó bevágja a másodikat.

Az események egyre inkább felpörögnek, helyzetek itt is, ott is. „Igyunk még valami édeset, Valikám” – mondja a mellszőrös-zoknis fejedelem jó érzékkel és újabb kört rendel, öt perc hosszabbítás. Nagy szerencse ez, mert Szon Hungmin végre betalál: 2–1. Bolyhos úr csillogó szemekkel bólogat, és felsegíti Valika kabátját. Vége a mérkőzésnek.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.