Jó néhány dolog már gyerekkorában zavarta az apjában. Ezeket a saját maga számára sem tudta volna egyértelműen megnevezni, ám ösztönösen idegenkedett tőlük.
Árpád apjáról odahaza sokáig egyáltalán nem esett szó. Bár erre Árpád megint nem emlékezhetett, hiszen nagyon kicsi volt még, az anyja minden hátrahagyott ruháját és holmiját kidobta, a fényképekkel együtt.
Megdöbbentő, miképp válik az évtizedes apa-fia háború egyik pillanatról a másikra semmivé, ha súlyos beteg lesz az egyik.
Nincs mit szépíteni, az ember megromlik, nehéz lesz, sötét és durva. A szíve kihűl.
Anyámban megfogant a betegség, velem együtt fogant meg, közös lett a vérkeringésünk, mint a sziámi ikreké. Ő az én ikertestvérem, a betegség.
Apám a délutáni rendelés után hazatérve orvosi táskájából elővett hat csomagolt kávéházi mokkacukrot. Nézzétek csak, mutatta, a Lovasné hozta Bécsből. Kinn volt a lányáéknál.
A saját apámat látom a szellemi elsötétülés egyre mélyebb bugyraiba alámerülni. Alszik, megfogom a kezét. Szokatlan, különös érzés. Az idejét sem tudom, mikor fogtam meg utoljára.