A barátunk barátja a barátunk? A barátunk ellensége az ellenségünk? A barátunk ellensége a barátunk? A barátunk barátja az ellenségünk? A barátunk az a barátunk? Az ellenségünk az az ellenségünk?
„Ne féljetek gyerekek, én majd megvédelek titeket!” „Ó, az nagyszerű lesz! Akkor sorolom is legsürgetőbbeket: bérlakásrendszer a gyerekvállalóknak, óvónő- és pedagógusképzés megerősítése, átfogó oktatási reform, szociális… Ööö… Nem látom, hogy jegyzetelni tetszene.”
Schadl... Völner... Vajon milyen nevek szivároghatnak még ki?
Mindenki nyugodjon le, az is előfordulhat, hogy azzal mond igazat egy politikus, hogy minden szava hazugság. Sőt, hazudni is lehet úgy, hogy minden részletében igaz. Nehéz mesterség a politika, de akinek van adottsága hozzá, beletanul.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény, aki elindult aranyat ásni. A szerencse hozzá szegődött: apósa kertjében aranybányára bukkant. Néhány röpke év alatt annyi aranyrögöt ásott ki, hogy saját bankot kellett vennie, legyen hol tartani.
Bajusz szempontjából visszalépésnek tartom a jelölést, fülbevaló szempontjából viszont előrelépés. Habár… Ha jobban megnézem azokat a fülbevalókat, lehet, hogy mégis inkább visszalépés. De ha meg azt a bajuszt nézem, akkor lehet, hogy a hiánya határozott előrelépés…
Bal-jobb, bal-jobb… Hát így még csak-csak halad valamelyest előre az ország. Na de szélsőbal-szélsőjobb, szélsőbal-szélsőjobb?!... Ilyen lépésekből haladás nem, hanem csak valami tántorgás lesz.
Vannak, akik a változásért mennek az utcára. Vannak, akik a változás ellen. Miért is ne, hiszen zsákutcában is lehet menetelni. Egészen a falig. Sőt, helyben járni még ott is lehet, ha tetszésünk úgy tartja, akár még díszlépésben is.
Egyébként minek az a nagy választási hajcihő? Egyszerűen alapítványi formába kéne kiszervezni a miniszterelnöki posztot, mozdíthatatlanul bebetonozni a következő harminc évre, oszt jónapot.
„A zigazat, a zigazat, a hop, hop, hop!” – énekelte hajdanában-danában Nagy Feró. Persze ez még évekkel a Kossuth-díj előtt volt, amikor a fiatalos hév és a kritikus hozzáállás volt divatban. Zenében is, más műfajokban is.
„Na végre, elment! Nem kell bazsalyogni neki, meg bólogatni a nagy szeretethimnuszaira, minden visszaállhat a megszokott kerékvágásba!” „Pssszt, csendben, főnök! Az a gyanúm, hagyott hátra kémeket!”
„Hogy áll a kezében az a tálca, közlegény? Mi lesz majd a valódi bevetésen? Ha ráz a gép, a végén még a nyaralni induló miniszterelnök ölébe önti azt a kávét!!!”
Kilábalásra mindig akkor merül fel az igény, amikor előtte belábalás történt. Sikeres kilábalásra pedig csak abban az esetben nyílhat remény, ha legalább a belábalást már abbahagyják.
„Augusztus húsz, Robika, az államalapítás ünnepe!” „De jó! Államot fogunk alapítani?!” „Dehogy, Robika. Már meg van alapítva, és azt ünnepeljük.” „Hááát… Pedig ahogy elnézem, talán nem ártana újraalapítani!”
„Összpontosítson a súlyos ügyekre: nézzen utána, miért hívnak Micinek egy mackót, ha egyszer fiú!” „És… És… Te jó ég! Micsoda perverzió! Egy egyedülálló öreglegény manócska örökbefogad egy árva kismalacot?”