Lehet étel, autó, nő, zene, helyzet, a médiában is fel-feltűnik.
Hatalmas tanárok a zsaruk, tudják ők, milyen stiló pörög mostanság, és ezt nem félnek felvállalni sem.
És Tripolisz? És mi köze mindehhez a Dzsumbujnak, valamint Tarr Bélának?
Dívik a kormánypártban és a sajtójában egy kedves szokás. Fideszes politikusok és újságírók gyakran becézik ellenfeleiket.
Kapsz egy olyan átszállót, hogy a szomszédba repülsz – mondogatták őseink.
Egy kis kék színezék, és mindegy, hogy puncs, sztracsatella vagy rágógumi, amit nyalunk: nincs többé íze, van viszont fantázianeve.
Nagyságrendekkel lenne szórakoztatóbb és emelkedettebb a közéletünk, ha nyelvezetében effajta patinák bukkannának fel rendszeresen.
Miközben a grenadírmarsból nem lett gránátoskocka, és úgyahogy, de az eszcájg és a vájdling is tartja magát, addig mára a fröccs stílszerűen kiütéssel legyőzte a spriccert.
Legalábbis ami emberi kapcsolatainkat illeti.
Eszperente kecskenyelv a miénk, bántóan sok, egyre több az e betűnk.
Van valami, amivel a miniszterelnök nagyon takarékosan bánik, míg a marxista filozófus egyáltalán nem.
Értetlenül nézem, hogy amikor egy cég akciózik, az esetek 95 százalékában a „mínusz valahány százalék kedvezmény” fordulatot használják.
A pincérszlenggel nem tüntet ki akárkit a felszolgáló.
„Maga jön ki, örezsem”, „Herr Niemand”, héboljon szépen, „gyerünk már, doktor úr” – ilyeneket mondtak.
„Nincsenek szavak”, „minden szava” – nem bánnám, ha eltűnnének a süllyesztőben.