Alekszej Navalnijnak nem jár tisztelet – pusztán ez a kijelentés kifejezi azt a tényt, amit az Orbán-rendszer nyalázatos véleménylakájai úgy tagadnak, akár a bűnüket: Orbán Viktor Magyarországa Moszkva Európai Unióba és NATO-ba ékelt szövetségese.
Kevés együttérzést várhatunk szomszédainktól egy esetleges orosz „baráti ölelési kísérlet” esetén (történjen az bármilyen formában), magunkra maradtunk, azt esszük, amit a miniszterelnök főz nekünk tizenharmadik éve.
Brüsszel el akarja…! Brüsszel meg akarja…! Brüsszel be akarja…! Brüsszel fel akarja…! Brüsszel...! – A csudába is már! Amikor belelendülök a politizálásba, mindenki elkezdi hajtogatni nekem, hogy „egészségedre”! Vajon miért?!
Lassan érlelődik az a gondolat, hogy a kormány tevékenysége még legitim-e, és mennyire szolgálja Magyarország érdekeit. Nézzünk csupán az egyre szélsőségesebb külpolitikánk mozgására.
Magyarország épp az elmúlt hetekben csatlakozott végérvényesen, ünnepélyes keretek között az új „tengelyhatalmakhoz”.
Kérdéses, van-e értelme az ellenzék részéről – immáron sokadjára – Putyint kárhoztatni. A 2022-es választási kampányban finoman szólva nem jött be ez a kommunikáció az ellenzék számára – de hátha most?
Ép ésszel felfoghatatlan, miért gondolja a magyarok vezetője, hogy a jelen viszonyok között neki (nekünk) a moszkvai világuralmi törekvéseket kellene támogatnunk. Ugyanilyen értelmetlen összebútorozni Kínával.
A magyar miniszterelnök megalkuvást nem tűrően kezet szorított Putyinnal, minden óvatoskodást félresöpörve katonai műveletnek nevezte a durva háborút, majd időt sem hagyva az orosz elnöknek a tiltakozásra, bátran kifejezte békevágyát.
„A fiam Angliába ment hentesnek, most már kénytelen voltam letiltani, nem vagyok kíváncsi a kormányellenes kirohanásaira, érted, onnét szitkozódik. Örüljön neki, hogy ott van, vigye az összes hülye haverját, minket meg hagyjanak békén.”
G. Fodor Gábornak igaza lehet: a nemzeti ügy a Fideszen belül ma már kevesebb mint politikai termék – nem több mint egy buborék. Mégsem ártana neki meg a törzsének vigyáznia, mert szúrós szagú, hányingert keltő nyálka marad utána, ha majd kipukkad.
A külügy tizenharmadik éve nem barátokat szerez, hanem ellenségeket. Ellenségünk lett az egész nyugati világ, őket csuklóztatjuk évek óta, miközben Oroszországtól ezt a méltatlan és szégyenletes történelemhamisítást is elviseljük.
Na szóval, Petike, beugrottam, hogy megbeszéljük: az idei október 23-át sem tudom Budapesten tölteni, mert külföldre fog szólítani egy sürgős, halaszthatatlan intéznivaló. Szóval, kezdd el szervezni, mi legyen az!
Mintha a sokat emlegetett Ausztriát való utolérés helyett inkább Kazahsztánt akarnánk utolérni. Mintha Komp-Magyarország tévesen kötött volna ki a nyugati parton; Orbán Viktor iránymutatásával visszatértünk a keleti oldalra.
Magyarország szuverenitását az ócska színjáték szerint a permanens erőszak biztosíthatja. És ha erre belső forrásból nem jutna, a kínai akkumulátorgyárak és az orosz atomerőművek szolgáltatnak majd kellő energiát. Még letérdelnünk sem kell hozzá.
A retorikát tapasztalva nehéz elképzelni, hogy a magyar miniszterelnököt nem zsarolja a Kreml, hanem tényleges külpolitikai megfontolások mentén, szabadon alakítja ki Magyarország álláspontját az orosz-ukrán konfliktusban.