Néztem a sarat, és tudtam, mit láthatok bele. Tudtam hatévesként, az érettségi után, az első könyvem megjelenésekor, aztán egyszer csak elfelejtettem. De most jó.
Jó néhány dolog már gyerekkorában zavarta az apjában. Ezeket a saját maga számára sem tudta volna egyértelműen megnevezni, ám ösztönösen idegenkedett tőlük.
Délben megjött a nyugdíja, éppen föltette volna a kredenc fölső polcára, amikor megszólalt a telefon. Egy kellemes női hang figyelmeztette, hogy hamis pénzjegyek vannak forgalomban, amelyeket főleg az idősekre sóznak rá, mivel ők, szegények, rosszul látnak.
Évente egyszer utazhat, uram – mondja a fáradt tekintetű ügyintéző hölgy az utazási irodában. Vagy idén egy háromnapos bécsi társasútra, vagy bead egy turistaútlevél-kérelmet, akkor meg nem mehet Bécsbe.
„Nagyon kitüntet engem a figyelmével, Tatár néni, még elbízom magam! Most volt itt, másfél órája sincs, és már visszavágyik!” „Nem létezik.” „De bizony, Tatár néni. El tetszett felejteni. Megesik az ilyesmi.”
Két idős hölgy, testvérek, egy elmúlt világ idemaradt hírnökei. Fehér blúz, szürke kosztüm, retikül, brosstű. V. úr ismertetett össze minket az imént az aukciós ház előterében, ahol a mai festményárverésre jelentkeztünk.
Figyelj – mielőtt folytatta volna, Radnai hosszú másodperceken át a sörébe bámult –, szeretném, ha az emberek tudnák végre az igazságot. Hogy apám nem olyan volt, mint amilyennek hitték. És mint ahogy elképzelik ma is. Úgyhogy írd csak meg.
A két apa megegyezett, a gyerekeknek idejekorán szokni kell a munkát, nyáron két hét, marad idő csellengeni a vakációból elég. Tizenhárom évesen fél ötkor keltünk, apám elemében volt, kezében pohár, kanál, úgy kolompolt ébresztőt.
Becsukta a szemét, mint aki alvásra vágyik, de megérezte magán az idegen pillantását, és pontosan érezte, hogy beszélgetni fognak, sajnos.
„Olyan nagy könyvtárról álmodoztam, amilyet addig csak politikusok, tudósok és írók dolgozószobájában készült fényképeken láttam.”
A Hargita alján, egy székelyföldi kis faluban plébános ismerősünknél vendégeskedtünk pár napig, mielőtt tovább utaztunk volna. Egyik délután Brassóba kellett mennie, s csak másnap tudott visszajönni. Ránk hagyott mindent.
Elég sok fotót készítettem, anyámról, apámról, barátokról, nőkről, házakról és éjszakákról, az utóbbi időben magamról is. Aztán majd egyre kevesebbet fogok. Az életet majd nem zsánerekben akarom látni, hanem megnyugtató összefüggéseiben.
A sorállás a szocializmus éveiben a hétköznapok elhallgatott jellemzője volt, no nem herendiért. Megszokták az emberek, sajátos fíling, pofátlanok előretolakodtak, verbális és tényleges pofonok repkedtek, előfordult ismerkedés, barátkozás is, végtére azonos sors.
Kinga arrafelé nézett, amerre Feri papa koszos, görbe mutatóujja irányult: a pult túlsó sarkában lévő műanyag edényre, amelynek átlátszó fedele alól egy nagyobbacska pogácsa és egy kisebbecske zsömle bámult vissza szomorkásan reá.
Ne tessék haragudni, hogy csak így beállítottam, de anyák napja van, és arra gondoltam… Abbahagytam. Azt hittem, tudom, mit érezhet, de valójában fogalmam se volt róla. Hogy egy kicsit örüljön, azt akartam. De miért is kellett volna örülnie?