Kezdőlap Tudomány Huszonöt éves...

Huszonöt éves az mp3. Az meg micsoda?

Noha mindössze pár évtizede van velünk, a háztartási informatika ezalatt a csiszolt kőkorból az űrkorszakig jutott. Kicsit sarkos megállapítás, de a bőrünkön érezzük, a digitális technológia rövid idő alatt olyan ugrásokat tett, amit korábban el sem tudtunk képzelni. Nehéz is követni minden trendet, még akkor is, ha az ember alapjában véve érdeklődő és nyitott az újításokra. Így vagyunk jó páran, akik megragadtak egy-egy, immár technikatörténeti megoldás használatánál. A PC-ket a ’80-as években, még a nagyüzemi Windows-korszak előtt felfedezőknek például jó ismerőse a Norton Commander, ami ugyan már több mint harminc éves, de még ma is az egyik legegyszerűbb fájlkezelő elvnek számít. (Én például minden gépemre feltelepítem valamelyik modern klónját, mert nekem azzal a legkönnyebb fájlokat mozgatni egyik helyről a másikra.)

HIRDETÉS

Mindenkinek megvan a maga személyes kedvence, mérföldkövekből akad is szép számmal, amelyek közül az egyik korszakalkotó megoldás, az mp3 épp most 25 éves. A fájlformátum sikeréhez több együttállóra volt szükség, viszont teljesen átalakította az addig ismert zeneipart, használatával és nagyüzemi elterjedésével szépen átcsúsztunk az analógból a digitálisba.

De vajon miért lehetett akkora szenzáció az mp3, és miként alakíthatta át a zenefogyasztási szokásainkat egy fájlformátum? Az 1990-es évek elején a számítógépekben is megjelenő CD-meghajtókkal és az egyre fejlettebb hangkártyák segítségével az addig ismert (hanglemez- és mindenféle szalagos, kazettás, vagy épp CD-s) hanglejátszók mellett már gépen is lehetett zenét hallgatni. Ez akkor tényleg óriási dolognak számított, még akkor is, ha az ember tudta, hamis a gulyás, hisz digitálisba oltott analóghoz van szerencséje. A nagyjából egy órás nagylemez hosszúságú hanganyaggal bíró CD-k számait ugyanis, mivel azok más technológiával kerültek a lemezre, nem lehetett lementeni, vagy átmásolni egy gombnyomással. S noha 1991-től erre lehetőséget adott a WAV, ám ez a fájlformátum nem tömörítve mentett, így egy-egy szám nagy mérete miatt – mivel egy egyperces, 16 bites, 44.1 KHz-es fájl 10,5 megabájt körül mozgott – gondot okozott abban a korban, amikor még minden megabájtnyi tárhely számított. És ekkor jött az mp3, ami igazi atombombaként robbant. Az 1988 és 1993 között kidolgozott szabvány ugyanis tömörítette a zenét (a WAV-méret nagyjából tizedére), és noha így maga a hangzásélmény is „butult” (korholták is érte sokan), de egy perc zene (az általánosan „elfogadott” zenei minőségnek számító 128 kbit/s tömörítési arányt használva) mégis csak egy megabájt alá került, ami a párszáz megás merevlemezek korszakában elég jól jött. Arról nem beszélve, hogy egy CD-re így a korábbi tizenegynéhány helyett akár kétszáz dal is felfért! Fejhallgatón, vagy sima hangfalakon pedig annyira nem volt durva a hangzásbeli különbség. Aki pedig prémium hangzásra vágyott, az a mai napig is minőségi hangcuccon hallgat zenét. A CD-re kiírt mp3-számokkal viszont az ember amellett, hogy szép kis digitális gyűjteményt alakíthatott ki magának viszonylag hallgatható minőségben, menőzhetett is a barátainak, miközben megindult az egymás közti számcsere, és a kedvenc dalok megtartásával többórásra nyúló zenelisták kialakítása. Az első mp3-CD-men, 1997 elején, én a Pink Floyd 1970-es évekbeli albumaival és a Nirvana meg egyéb grunge zenekarok lemezeivel keltettem feltűnést a barátok között.

A pár év alatt népszerűvé váló mp3 persze még így sem lett volna korszakalkotó, ha nincs két fontos „segédje”: a Winamp és a Napster. Az előbbi talán minden idők egyik legegyszerűbb, és ami fő, ingyenes zenelejátszó programja 1997-ben indult hódító útjára, míg az 1999 nyarán elstartoló Napsterrel az akkor éledező interneten is megkezdődhetett a zeneszámok csereberéje. A digitális zene felfutásának ez adott elképesztő lökést, egyúttal elindította azt a máig tartó folyamatot, amelyben a fizikai hanghordozók kiszorulnak a piacról. S noha az elmúlt években ismét divat lett például a hanglemez, egyes szubkultúrákban pedig a magnókazetta, de az emberek többek között az egyre olcsóbbá és gyorsabbá váló internetelérés miatt ma már leginkább az okostelefonokkal is könnyen elérhető különféle online platformokon (YouTube, Spotify, Deezer, Soundcloud vagy épp Bandcamp) hallgatnak zenét.

A digitális térnyerés és a zeneipar átalakulása közben már a kezdet kezdetén új problémákat is felvetett, amelyek közül talán az egyik leghangsúlyosabb a jogdíjkérdés. Máig komoly viták folynak és megy a harc azért, hogy egy-egy adott zeneműből – főleg a sokmilliós lejátszás után – kinek, és pontosan milyen részesedés jár(na). S miközben igaz, hogy az ingyenesen elérhető zenemegosztókkal minden előadó előtt kinyílt a világ, gyakorlatilag mindenkit elérhetnek Grönlandtól az Antarktiszig, addig a különféle pénzügyi modellekkel működő platformok bevételeiből csak kevés zenész lát valamit is viszont alkotásai után. A Napstert is ilyen ügyek miatt lőtték le alig két évvel az indulása után, és noha később részben kompenzált, a 2000-es évek elején még nem tudta magát visszatornázni a csúcsra. A sávszélesség- és YouTube-bumm óta azonban mind kevesebb nagyjátékos oszt vissza pénzt, amint azt sok ismertebb zenész is nehezményezte már; a Radiohead frontembere, Thom Yorke például a nácik műkincslopásához hasonlította azt, amit ma a YouTube a zenészekkel művel.

Erről persze az mp3 nem tehet, a nagy online őrületben már maga is elavult csatalónak tűnik. Egyre kevesebben használják közvetlenül, a formátum leginkább talán a 30 pluszosok telefontárhelyeit koptatja, vagy épp a Bandcamp és Soundcloud bugyraiban rejtőzik. A végtelen terrabájtok korában, ahol a tárhely már nem számít, sok zenész is inkább a tömörítetlen, jobb hangzást garantáló WAV-formában tölti fel hanganyagait a megosztókra. Persze kihalni, míg lesz miről lejátszani, talán nem fog, így egy darabig még biztos velünk lesz a fájlformátum, amely lassan, de biztosan kivéreztette a klasszikus hanghordozókat, és utat tört a digitális zeneipar és -megosztás felé.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Balogh Roland
Balogh Roland
1980-ban született újságíró, a Magyar Hang alapító munkatársa, valamint a magyar zenekarokkal foglalkozó Ígéretes titánok blog alapító főszerkesztője. Korábban, 2008-tól tíz éven át a megszűnéséig a Magyar Nemzet újságírója, szerkesztője, nyolc évig a külpolitikai-, majd a kultúra rovat munkatársa. Érdeklődési témakörei: régészet, Kelet-Európa történelme, kiberbiztonság, csúcstechnológiai trendek és underground zene.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabbak

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

20,889lájkolóTetszik
751követőKövetés
8,943feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

A gömböc mindent felfal – Magyar Hang-ajánló

Péntektől csütörtökig keresse a 30. számot az újságárusoknál! Már 28 oldalon, változatlan áron!

Kiemelt cikkek

Hadházy Ákos beléphetett az MTVA épületébe

Ők 100 milliárdból mondhatják a hülyeséget, mi meg néhány helyen beszélhetünk a teendőkről – mondta a politikus a székház előtti tüntetésen.

Gyühückölés