HIRDETÉS
Kezdőlap Kultúra Időgép A templomosok...

A templomosok nyomában – 2. rész: Propaganda, kirakatper és bukás

HIRDETÉS

Kilencszáz éves minden idők egyik „legtitkosabb” társasága. Arra vállalkoztunk, hogy két cikkben bemutatjuk, hogyan látja a rend felemelkedését és bukását a történelem-tudomány.

HIRDETÉS

Az első részben a rend alapítását és pénzügyeit vettük górcső alá, míg a második felvonásban a templomosok bukásával, a feloszlatásukkal záruló koncepciós perükkel, a hozzájuk kötődő összeesküvés-elméletekkel, állítólagos kincseikkel és többek között még az első anyag bevezetőjében említett „Soros-párhuzammal” foglalkozunk.

A templomosok nyomában – Első rész: felemelkedés és virágkor – Magyar Hang

Kilencszáz éves minden idők egyik „legtitkosabb” társasága. Két cikkben bemutatjuk, hogyan látja a rend felemelkedését és bukását a történelem-tudomány.

A gyűlölet kezdete

A forrásokból úgy tűnik, mintha a templomosoknak a kezdet kezdetétől meglettek volna a maguk belső (keresztény) ellenségei. A korabeli krónikások ugyanis sok olyan dolgot vágtak a fejükhöz – viselkedés, karakter –, amely épp szöges ellentéte volt mindannak, ami a regulájukban számukra elő volt írva.

Az alapításukról legkorábban író kortárs, Guillaume de Tyr – miként Sz. Jónás Ilona fordításában olvashatjuk – például felrótta nekik: „Seregük oly mérhetetlenül megnövekedett, hogy ma már a konventben közel háromszáz lovag van, kik fehér chlamysba (köpenybe) öltözködnek, nem számítva a testvéreket, kiknek csaknem végtelen a száma. A tengeren túl és innen hatalmas birtokaik vannak úgyannyira, hogy nincs már a keresztény világban olyan tartomány, mely javaiból e testvéreknek részt nem engedett volna, és azt mondják, hogy gazdagságuk a királyokéval vetekedik.”

HIRDETÉS

A türoszi püspök művében Askalon 1153-as ostroma kapcsán se dicsérte meg őket, mondván, amikor a frankok augusztus 16-án rést ütöttek falán, s a templomosok a jeruzsálemi király tudta nélkül betörtek a várba, nem engedtek oda senkit, a történetíró szerint azért, hogy maguk foszthassák ki a várost. Az állítólag negyven lovag azonban a vesztébe rohant, mert a szaracénok mind egy szálig lemészárolták őket Bernard de Tremelay nagymesterrel az élen, akiknek testét a muszlimok elrettentés gyanánt felakasztották a várfalra. Az egyiptomi erődöt végül kínkeservvel néhány nap múlva sikerült elfoglalniuk.

Hasonlóan dicstelen cselekedetekkel vádolta meg a rend harcosait John Salisbury (Salisbury János, 1115/1120-1180) is. Az 1176-ban chartres-i püspökké is kinevezett angol teológus-diplomata Damaszkusz 1148-as ostroma kapcsán árulásról, engedetlenségről írt, illetve arról, hogy kenőpénzt fogadtak el a muszlimoktól, s olyan stratégiát választottak az ostromhoz, amely már eleve kudarcra volt ítélve. Az árulás a hírhedten ellentmondásos Párizsi Máté (1200-1259) feljegyzéseiben is megmarad, sőt, ő sokkal cifrább dolgokkal is súlyosbította a templomosok (illetve párban velük, a johanniták) „bűnlajstromát”. A bencés apát történeteit azonban nagyon óvatosan kell kezelni, ahogy Helen Nicholson egy tanulmányában írta, Máté a kor legvitatottabb krónikása, könnyed stílusa és elbeszélései a fikció, mi több a bulvár irányába mutattak. Ezért, noha az 1239-1259 között időszak egyik legfontosabb szentföldi forrásának számít, a szerző igazi mesemondó, nem mellesleg ő is megvetette a rendet.

Damaszkusz 1148-as ostroma egy krónikaillusztráción (Forrás: Goodfreephotos.com)
Damaszkusz 1148-as ostroma egy krónikaillusztráción (Forrás: Goodfreephotos.com)

A templomosokkal szemben ellenséges írásoknál nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezeket a munkákat klerikusok készítették, akik már csak különböző egyházi tisztségeik miatt – akár vérre menő – konfliktusba is kerültek a szövevényes hierarchia alól magukat kihúzó lovagrenddel, kiváltságaikat megvetették, mert amiatt ők estek el különféle bevételektől.

Sok esetben tehát azt mondhatjuk, a templomosokat az ellenfél tükrén át láthatjuk. S ez a kép nem túl dicsőséges. Sokszor sztereotip: kapzsinak, kevélynek, dölyfösnek, nagyképűnek, lustának és a krisztusi értékektől a legtávolabbra elrugaszkodott gonosztevőknek mutatják be őket, akik mindenhová befészkelték magukat. Egyúttal őket okolták a szentföldi vereségekért, és a keresztesek térségbeli visszaszorulása miatt is. Persze azt is esztelenség állítani, hogy a rend tagjai ne vétkeztek volna soha, mivel nem egy gyilkost száműztek is a rendből, de hogy az egész szervezet a velejéig romlott lett volna, megfontolásra sem érdemes felvetés.

Közben nem csak az egyházi emberek nem szívlelték őket, pénzügyi manővereik miatt a világi társadalomban is szereztek jó pár haragost, például a zarándokok szállítása, illetve árucikkek tengeri kereskedelme miatt a patinás itáliai városállamok is megorroltak rájuk.

HIRDETÉS

[table id=7 /]

Ami egyébként a lovagok helytállását illeti, az utolsó nagymester, Jacques de Molay előtt a rend huszonkét vezetőjéből legalább hét valamilyen harci cselekmény áldozata lett.

Akko 1189-es ostroma. Illusztráció a Franciország 1108 és 1270 közötti krónikája St. Denisből című munka 1487-es francia másolatából (Forrás: The British Library)
Akko 1189-es ostroma. Illusztráció a Franciország 1108 és 1270 közötti krónikája St. Denisből című munka 1487-es francia másolatából (Forrás: The British Library)

Bernard de Tremelay Askalon 1153-as ostromakor veszett oda embereivel. A nagy reformer, Bertrand de Blanchefort (1156-1169) ugyan végül nem csatában halt meg, de a vesztes Hayinas-i ütközet után három évig volt a muszlimok hadifoglya. Odo de St. Amand az 1179-es Marj Ayyun-i csata után került Szaladin kezére és halt meg börtönében. Gerard de Rideforttal is Szaladin végzett. A templomos mester Akko 1189-es ostromakor, ütközet során lett a Jeruzsálemet 1187-ben elfoglaló, és akkor egyébként épp Ridefort meggondolatlanságából, ám az ő kivételével kétszáz lovagot kivégző szultán hadifoglya, aki állítólag nem sokkal később végül őt is lefejezte, viszont a várost akkor nem sikerült elfoglalnia. Guillaume de Chartres Damietta 1219-es ostromakor sebesült meg, majd egy emiatt kialakuló fertőzésbe halt bele. Armand de Périgord az 1244-es La Forbie-i ütközetben esett el, bár van aki szerint pát évvel később hadifogolyként vesztette életét. Guillaume de Sonnac 1250-ben esett el a Manszurah-i csatában – ahol IX. Szent Lajos francia király fogságba került. Végül Guillaume de Beaujeu az utolsó nagy szentföldi erőd, Akko 1291-es ostromakor veszett oda embereivel együtt, amikor rájuk omlott a templomosok kikötő melletti erődje.

Ugyan még ők maguk nem sejtették, de mi már tudjuk, a lovagrend – s a keresztesek – szentföldi kalandjai ezzel véget ért, két évszázad véres történelme, amelyben – ahogy mondták – húszezer templomos áldozta életét a mennyei királyságra.

Szép Fülöp ambíciói

Sok helyen lehet olvasni, hogy a templomosok vesztét többek között az okozhatta, hogy míg az ispotályos, valamint az 1190 körül megszervezett német lovagrendek találtak maguknak új célt, addig ez a templomosoknak nem sikerült. A johanniták Rodosz elfoglalása után hosszú ideig, egészen 1523-ig hadakoztak a törökökkel a kelet-mediterráneumban – és csak a Mohácsnál a magyarokat is legyőző Nagy Szulejmán tudta kitessékelni őket a szigetről. A teuton testvérek közben egy rövid erdélyi kitérő után északra, a vadregényes porosz és livóniai térségbe mentek balti pogányokat téríteni, szlávokkal hadakozni. Így mindkét rend kvázi saját államot alapított, ami viszont a templomosoknak nem jött össze. Látni kell azonban, s ezt bizonyítják a források is, a lovagrend, és annak utolsó nagymestere, Jacques de Molay komoly erőfeszítéseket tett egy új keresztes hadjárat megszervezésért, a szentföldi visszatérésért. Ők ugyanis csak ideiglenes kiszorulásként értelmezték az akkói vereséget, s az, hogy ez valóban egy korszak lezárulta volt, csak több évszázad távlatából derült ki.

A rend és az ispotályosok ugyanis Ciprusról szervezkedve, hosszú éveken át készültek, erőt gyűjtöttek a revánsra. Olyan, muszlimokkal szemben ellenséges hatalmakkal folyt évekig egyezkedés a közös fellépés lehetőségéről, mint a mongolok. A templomosok elszántságát bizonyítja az is, hogy a rend központi pénztára végig a mediterrán szigeten volt, az ispotályosokéval együtt, azt meg se próbálták „átmenteni” Franciaországba. Így azzal sem számoltak, hogy valakinek egyszer úgy keresztezik az útját, hogy az el is söpri őket a föld színéről.

HIRDETÉS

Arra meg talán álmukban sem gondoltak, hogy ez a valaki épp IV. (Szép) Fülöp francia király (1285-1314) lesz. Már csak azért sem, mert egészen 1306-ig alig adta jelét annak, hogy bármi ilyesmi járna a fejében. Sőt, ugyan a kor divatja szerint ő is a templomosokat tartotta felelősnek a Szentföld elvesztéséért, ám egyúttal csodálta őket szervezettségük, fegyelmük és pénzügyi rátermettségük miatt, olyannyira, hogy 1305 második felében – nem sokkal felesége, Navarrai Johanna halálát követően felvételét kérte a rendbe. Távlati célja volt ugyanis, hogy a nagymesteri cím megszerzése, valamint az ispotályosokkal való egyesítés után egy olyan lovagrendet hozzon létre, amely az ő, illetve a mindenkori francia uralkodók befolyása alá kerülve a királyság politikai céljai megvalósításának egyik eszköze, ha úgy tetszik, kardja legyen.

IV. Szép Fülöp a trónon. Illusztráció Jean de Meun Boethius-fordításában, amely egy Fülöphöz írt levéllel kezdődik. A francia király templomosokkal szembeni fellépésének az ad külön pikantériát, hogy Fülöp annak a II. András magyar királynak volt a dédunokája, aki maga – egyedüli magyar uralkodóként – vezetett keresztes hadat a Szentföldre, nagy támogatója volt a lovagrendeknek és a lovageszménynek. (Forrás: The British Library)
IV. Szép Fülöp a trónon. Illusztráció Jean de Meun Boethius-fordításában, amely egy Fülöphöz írt levéllel kezdődik. Az alma nem esett messze a fájától, a francia király templomosokkal szembeni fellépésének az ad külön pikantériát, hogy Fülöp annak a II. András magyar királynak volt a dédunokája, aki maga – egyedüli magyar uralkodóként – vezetett keresztes hadat a Szentföldre, nagy támogatója volt a lovagrendeknek és a lovageszménynek. (Forrás: The British Library)

Ez azonban nem sikerült neki, épp Jacques de Molay „ellenállásán” bukott el, aki az 1305. novemberében megválasztott új pápa, a szintén francia V. Kelemen (1305-1314) kérésére kifejtette, miért nem támogatja a két lovagrend egyesítését, amely egyébként ekkoriban igen csak közkedvelt elképzelésnek számított.

Ezzel elérkeztünk a rend történetének utolsó felvonásához. Kevés olyan eseménysor akad a történelemben, amelyet ennyire körbe járt volna a kutatás, mint a templomosok feloszlatásának és perének összefüggéseit. A korabeli jegyzőkönyvek, dokumentumok mellett az elmúlt évszázadokban sokan próbálták megfejteni, miért alakult úgy, hogy Szép Fülöp végül úgy döntött, a templomosoknak pusztulniuk kell.

S minél többen fejtették ki véleményüket a témáról, annál szövevényesebb lett az egész ügy. Nehéz is eligazodni benne. Főleg, mert a pontos okát, azt, hogy mi járhatott Fülöp fejében, továbbra is csak találgathatjuk, viszont néhány éve Molnár Máté tollából egy igazán remek összefoglaló munka látott napvilágot, ráadásul magyarul. Aki tehát a latin forrásokat is böngészve akar a téma mélyére ásni, feltétlenül olvassa el a történésznek A templomos lovagrend alkonya című kötetét, amelyet majd egy évtizedes kutatómunkával készített, és amelyben bemutatja, valamint ütközteti a korábbi történetírói véleményeket.

E helyen nincs mód miden részlet kifejtésére, így azokra a sarkalatos pontokra próbáljuk meg felhívni a figyelmet, amelyekből kiderül, a rend ellen felhozott vádak tulajdonképpen egy kivételével rágalmak, a királyi propaganda koholmányai, és egy jól felépített, mások ellen is alkalmazott tudatos manipuláció termékei.

Rettegés és sokkoltatás

A haláltánc egy 1305 nyarán tett feljelentéssel indult. A kulcsszereplője, egyben a lavina elindítója, Esquieu de Floyran, a Montfaucon-i rendház elöljárója, akit nem mellesleg gyilkosság miatt tettek ki a templomosok közül. Ő egy renden kívülivel ült egy cellában, aki rémséges dolgokat mesélt a lovagokról. Így, hogy elkerülje a kivégzését, Floyran bevádolta volt rendjét. Erre ugrott a propaganda-gépezet egyik első számú irányítója, Guillaume de Nogaret, aki déli származása miatt ismerhette a templomosokról szóló mendemondákat is, így az ügy a király elé került.

A templomosok V. Kelemen pápa és Szép Fülöp előtt, a háttérben Guillaume de Nogaret is feltűnik. Illusztráció a francia vagy németalföldi Boucicaut mester munkájából a 15. század első feléből (Forrás: Bibliothèque Nationale de France)
A templomosok V. Kelemen pápa és Szép Fülöp előtt, a háttérben Guillaume de Nogaret is feltűnik. Illusztráció a francia vagy németalföldi Boucicaut mester munkájából a 15. század első feléből (Forrás: Bibliothèque Nationale de France)

Látni kell, hogy a vádakat olyan köztörvényes bűnöző, majd hozzá csatlakozva több hasonló helyzetű, sokszor kitaszított lovag fogalmazta meg, akik saját bőrüket mentve, nagyobb farkast kiáltva menekültek a bitófa alól. A hatalomnak meg aduászként jól jöttek az ilyen képtelenségek.

De mik is voltak ezek a vádak? A belépési szertartások során megtagadják Jézust, sőt leköpik a keresztet, a rendben kötelező a homoszexualitás, az újoncoknak meg kellett csókolniuk elöljárójuk fenekét, s Krisztus helyett egy bálványt imádniuk rendházaikban.

S való igaz, a templomosok sebezhetőségét többek között a szertartásaik titkossága miatti gyanakvás adta – amely titkolózás állítólag abból fakadt, hogy mint muszlimok ellen hadakozó katonai rend, nem szerették volna, ha stratégiai terveiket az ellenség megismerje. Ahogy az is valószínűsíthető, hogy Akko eleste és a Szentföldről való kiszorulásuk után mind kevesebb nemesi fiatalt vonzottak az egyházi lovagrendek, így egyre több méltatlan személy is bekerülhetett a rendtagok közé, ami nem valószínű, hogy javított megítélésükön.

A forrásokból azonban tudjuk, hogy 1291 előtt a renddel szembeni kritikákban sehol nem jelentettek visszás beavatási szeánszokról, vagy épp a homoszexualitásról, ahogy a bálványimádás, a „Baphomet-kultusz” is puszta fikció. Ez utóbbi kifejezés, miként azt a kutatás bizonyítja, Mohamed próféta nevének délvidéki langue d’oc (okszitán) nyelvű változata. Ugyanakkor semmilyen képi ábrázolást nem társítottak hozzá a templomosok, sőt, semmilyen bizonyíték nem tudja összehozni ezt a lovagokkal. Verses szövegekben viszont Mohamedre, vagy akár mecsetre, egy skót balladában pedig Szíria nevére (Mohamed szép országa) utalásként is feltűnik a szóalak. Mint Molnár Máté megjegyzi, lehet azonban logika abban, hogy a templomosokat a Szentföld elárulásával és a muzulmánokkal való lepaktálással vádoló királyi ügynökök – mint maga Nogaret –, az ellenség prófétájának (egy szakállas fej) imádása vádjával akarták még borzasztóbbá tenni a lovagrend elleni amúgy is szörnyűséges vádakat. Amit, már a szakállas fej motívumot, a rend kigúnyolásaként is értelmezhetünk – mivel a korban templomosokon kívül máshol nem volt szokás az arcszőrzet viselet.

Baphomet kitalált alakja a francia okkult író, Éliphas Lévi 1854-es Dogmák és rituálék a magaslati mágiában című könyvéből
Baphomet kitalált alakja a francia okkult író, Éliphas Lévi 1854-es Dogmák és rituálék a magaslati mágiában című könyvéből

A Baphomet-kérdés ráadásul kiválóan összecseng azzal, hogy a renddel szembeni rosszindulatú híresztelések Franciaország déli területeiről, így Gascogne és Agenais térségéből kezdtek el terjedni, ahonnan egyébként maga Nogaret is származott. Ezt igazolja, hogy egyedül csak az 1307-1308 között lezajló langue d’oc-i vizsgálatokban jelennek meg beismerő vallomások a boszorkányság, a démon- és sátánimádás, vagy épp különféle szexuális orgiákkal kapcsolatban. Barbara Frale olasz történész, aki a Vatikán nyilvánosság elől lezárt archívumait is kutathatja, ugyanakkor kimutatta, ezeket a vizsgálatokat egy jól megkomponált klisé alapján irányították, így könnyen manipulálhatták a vádlottakat. Ugyancsak Frale statisztikai összegzéséből tudjuk azt is, hogy a kihallgatott és vallomásra kényszerített templomosok mindössze fél százaléka ismerte be, hogy létesített homoszexuális kapcsolatot a renden belül.

[table id=8 /]

Egyre inkább biztos tehát, írja Molnár Máté is, hogy a rend állítólagos hitgyalázó és erkölcstelen titkos beavatási szertartásai egyszerűen a francia király jogászainak agyszüleményei voltak, nincs mögöttük semmilyen valós bizonyíték. Csak egy jól kidolgozott politikai propaganda eredményei – amiket más politikai perekben szóról szóra látunk visszaköszönni –, s amit inkvizíciós eljárással, kínvallatással kikényszerített beismerésekkel próbáltak meg minden esetben igazolni, egyúttal elhitetni az emberekkel. Ezt erősíti, hogy a Francia Királysághoz tartozó területeken kívül egyetlen vizsgálati anyagban sem szerepelnek ilyen dolgok. Ahol nem alkalmazták a kínvallatással, éheztetéssel, alvásmegvonással járó fenyegetést, ott érdekes módon, hiányoznak a beismerő vallomások és nem jött elő Baphomet sem!

Casus belli

No, de akkor mi volt a célja az egésznek? – tehetjük fel a kérdést. A választ, és talán az egész ügy kulcsát Szép Fülöp hatalmi törekvéseiben érdemes keresni: a francia király és Nogaret a VIII. Bonifác pápa (1295-1303) utólagos elítélését elérni kívánó céljához akarta nyomásgyakorlás eszközeként felhasználni a templomosok elleni vádakat. Maga Szép Fülöp elég valószínű, hogy nem igen hitt a vádak valóságtartalmában, előéletét tekintve talán nem is ő eszelte ki a templomosok elleni fellépést.

[table id=9 /]

Jól jött viszont mindez a francia uralkodó pápasággal szembeni politikai játszmájához, ahhoz, hogy hatalmi szempontból maga alá gyűrje a katolikus egyház fejét és intézményrendszerét, ami a Bonifáccal szembeni hadakozásnak is az egyik mozgatórugója volt. Ezt a taktikázást jól bizonyítja az is, hogy noha Floyran feljelentése 1305 nyarán kelt, a templomosok lefogására csak két évvel később került sor. Fülöp minden bizonnyal kivárta a megfelelő alkalmat, amikor bedobhatja és ezzel megzsarolhatja az egyes elbeszélések szerint nem túl következetes és gyenge jellemű V. Kelement.

A pillanat 1307. október 13-án, pénteken jött, egy nap alatt letartóztatták a rend valamennyi tagját, köztük Jacques de Molay nagymestert is, aki mivel az ellenük és az ispotályosok elleni panaszok igen gyakorinak számítottak, nem hitte, hogy az ügynek ekkora a tétje. Halálos nyugalommal Párizsban maradt, sőt, egy nappal az országos letartóztatási hullám előtt, október 12-én részt vett Fülöp testvére, Valois Károly feleségének, Courtenay Katalinnak a temetésén, mi több ő volt az egyik koporsóvivő. Párizsban a letartóztatottak közül 36-an haltak meg a vallatások miatt, az életben maradt 138 személy közül pedig négyen tagadtak tovább.

Jacques de Molay, a templomosok nagymestere – Fleury François Richard 1806-os festményén
Jacques de Molay, a templomosok nagymestere – Fleury François Richard 1806-os festményén

1307. november 22-én V. Kelemen a Pastoralis paeeminentiae című bullájában elrendeli, hogy minden országban vegyék őrizetbe a rend tagjait, vagyonukat zárolják és helyezzék egyházi oltalom alá, egyúttal indítsanak vizsgálatot a vádakkal kapcsolatban. De a pápa nem igen hitt a rend általános bűnösségében, ezt többször is jelezte Fülöpnek, egyúttal felháborodását fejezte ki, hogy a király önhatalmúlag cselekedett és az inkvizíció előtt a saját emberei hallgatták ki kínvallatások közepette az elfogott rendtagokat.

Valamit valamiért

Szép Fülöp nyolc évig követelte a pápától, hogy nyilvánítsa eretnek elődjét. Azt a többek között az Árpád-ház kihalásakor a magyar trónutódlásba is beleszóló, Károly Róbert mellett kardoskodó Bonifác pápát, akit az eretnek rokonai miatt kiátkozott Nogaret 1303-ban állítólag meg is pofozott, amikor fegyverrel törtek rá, és aki a támadást követően „megőrült”, majd nem sokkal később meg is halt.

VIII. Bonifác pápává szentelése Jean Froissart (1337–1405) krónikájának 1470 és 1472 között készült másolatában (Forrás: The British Library)
VIII. Bonifác pápává szentelése Jean Froissart (1337–1405) krónikájának 1470 és 1472 között készült másolatában (Forrás: The British Library)

A templomosokat évekig elszántan védő V. Kelemen így komoly vívódások közepette hánykolódott, s nagyon valószínűnek tűnik, egy ponton elengedte a templomosokat, mert számára sokkal kellemetlenebb lett volna kihantolni egyik elődje csontjait, hogy aztán eretneknek nyilvánítva elégessék azokat. Ezt igazolhatja, hogy Fülöp akkor állt le Bonifác elítélésének kérdésével, amikor a pápa végül a Vienne-i zsinaton, 1312. április 3-án a Vox in excelso című bullájában feloszlatta a lovagrendet. Tette ezt annak ellenére, hogy egy 2001-ben a vatikáni levéltárban talált dokumentum szerint V. Kelemen az 1308. augusztus 17. és 20. között Chinon várában lefolytatott meghallgatások és beismerések után, a bocsánatért esedező templomosoknak, nagymesterestől feloldozást adott, és visszafogadta őket az egyház közösségébe.

Hosszú, mintegy öt éves út vezetett a feloszlatásig, ám ma már egyértelmű, se az 1306 nyarán beépített ügynökökként a rendbe visszacsempészett, korábban vétkeik miatt kicsapott tizenkét informátor, se senki nem tudott konkrét bizonyítékokat felmutatni a renddel szemben.

Ki lehet tehát jelentenünk: nem volt titkos regula, se titkos bálvány, se titkos kincs! A templomosok ellen felhozott vádak közül egyedül a gyónással való visszaélés kérdése vehető komolyan, mert ugyan a rend is rendelkezett a gyóntatás és feloldozás pápai privilégiumával, ám a gond abból adódott, hogy ezt világi személyek – például a nagymester is gyakorolta, holott nem lett volna szabad. Ezt ráadásul Jacques de Molay maga is elismerte, ahogy még a per és a tagok lefogása előtt maga is kérte a renddel szembeni vádak kivizsgálását a pápától.

V. Kelemen ma a Vatikánban őrzött chinoni pergamenje
V. Kelemen ma a Vatikánban őrzött chinoni pergamenje

A per kimenetele egyértelműnek látszott, a beismerő vallomásokat visszavonó lovagokat pedig az inkvizíció gyakorlatának megfelelően – a tagadás egyenlő bűnösség elve alapján – kivégezték. Így került máglyára Jacques de Molay is, akit végül 1314. március 18-án három társával, Geoffroi de Charney Normandia rendfőnökével, Hugues de Peraud franciaországi tartományfőnökkel és Godefroi de Gonneville aquitaniai elöljáróval együtt elégettek a Szajna egy mára már eltűnt szigetén, az Ile-des-Javiaux-on. A nagymester az utolsó szó jogán bűnösnek vallotta magukat, de nem az ellenük felhozott vádakban, hanem, amiért aljas módon elárulták saját rendjüket. S utolsó kívánságként, miként az egy kivégzésről szóló beszámolóban szerepel, annyit kért csak, úgy fordítsák a cölöpét, hogy a lángok között még ellásson a királyi kertek fölött a Notre-Dame két tornyáig, így arccal Szent Mária felé fordulva végezhesse be.

[table id=10 /]

Vajon ki nyert a perrel? Egyáltalán nevezhetünk-e bárkit győztesnek egy ilyen után? A Molnár Máté által idézett Joseph Strayer amerikai középkorász szerint Fülöp diadalmaskodott, mert elérte, ami addig egyetlen más uralkodónak sem sikerült: egy erős és gazdag egyházi rend felszámolását úgy, hogy a rend elleni vádak igazságát elismertette az egyházfővel, aki meg igazolta a francia király hitbuzgalom általi motivációját az ügyben. Fülöp tehát megmutatta, hogy országában az egyház felett is hatalommal bír, elfogathat, kivallathat és elítéltethet egyházi mentességekkel rendelkező személyeket.

Templomosok kivégzései IV. Szép Fülöp jelenlétében. Illusztrációk Giovanni Boccaccio (1313-1375) De Casibus Virorum Illustrium (Híres emberek végzete) című életrajzi gyűjteményének 1415-1420-as (balra) és 1479-1480-as kiadásaiból (Forrás: Bibliothèque Nationale de France / The British Library)
Templomosok kivégzései IV. Szép Fülöp jelenlétében. Illusztrációk Giovanni Boccaccio (1313-1375) De Casibus Virorum Illustrium (Híres emberek végzete) című életrajzi gyűjteményének 1415-1420-as (balra) és 1479-1480-as kiadásaiból (Forrás: Bibliothèque Nationale de France / The British Library)

A feloszlatott rend javai az ispotályosokra szálltak, akik Franciaországban majd egy évtizedig harcoltak ezért, s csak 250 ezer livre „váltságdíj” fejében kapták meg, de így sem mindent. A templomosok közben Hispániában tovább működtek, Aragóniában II. Jakab király Montesa néven alapított új rendet, ami a helyi templomosok továbbélését jelentette. Az 1317-es elismerést követően azonban a pápa azt már nem engedélyezte, hogy az új alakulatot – Fülöp elgondolásához hasonlóan – királyi felügyelet mellett összevonják a helyi johannitákkal. A forgatókönyv Portugáliában is hasonlóan zajlott, ott XXII. János pápa 1319-es döntése értelmében a teljes templomos vagyon a frissen felállított Jézus Krisztus Lovagrendre (Ordem Militar de Cristo) szállt. Magyarországon az ispotályosok vettek át mindent.

A templomosok kincse: legenda és valóság

S közben el is érkeztünk a konteók egyik igazi nagyágyújához: a templomosok kincsének kérdéséhez. Vajon létezett-e? Nem valószínű. Semmi bizonyíték nincs ugyanis arra, hogy a templomosoknak bármi közük lett volna az ereklyékhez, hogy a rend szent tárgyak után, azok megszerzéséért tűzön-vízen át kajtatott és részt vett volna ezek „ipari” mérteket öltő kereskedelmében. A regulában egy szó sincs arról, hogy nekik kötelességük lenne ilyen tárgyakat őrizni, felkutatni, birtokolni. A ránk maradt javadalmainak leltárjegyzékei is ezt igazolják, sehol sem találtak rejtett kincseket. (A Cipruson lévő főpénztár lefoglalásakor ott is mindössze 120 ezer bizánci aranysoliduszt találtak.)

A Szent Grálhoz se volt semmi közük, főleg, mert a grál egy fikció, soha nem is létezett: a fogalom először Chrétien de Troyes (1130-1191k.) költő a mitikus Athur király fiatal lovagjáról szóló, Perceval és a Grál története című romantikus lovagregényében tűnt fel, előtte soha sehol máshol. Az Arthur-mondakörről írt munkáival, Lancelot karakterének „bevezetésével” híressé vált szerzőnél ráadásul a grál nemhogy kupa, de azon kívül, hogy csodásan díszített, semmilyen körülírt alakja sincs. Egy igen sejtelmes hangulatú lakomajelenetben tűnik fel, egy lány tartja a kezében, miután előtte egy férfi egy dárdát hozott a terembe, amelynek hegyéről egy csepp vér folyt végig azon. Semmi nem derül ki abból, hogy mi is ez a rituálé, Perceval sem kérdezősködik.

Chrétien de Troyes Perceval és a Grál lakomajelenetének illusztrációja egy 1330-as kéziratból (Forrás: Bibliothèque Nationale de France)
Chrétien de Troyes Perceval és a Grál lakomajelenetének illusztrációja egy 1330-as kéziratból (Forrás: Bibliothèque Nationale de France)

Ez viszont tökéletes alapot ad a jelenetsor misztifikálására, hogy a grál szó eredeti jelentéséből (ételt felszolgál) szépen egy Krisztus szenvedéseinek ereklyéit (vérző lándzsa) felvonultató rituálévá váljon, összemosva a lány kezében tartott ismeretlen tárgyat és a szent vér fogalmát. A történet titokzatosságát pedig csak fokozta, hogy Troyes nem fejezte be a történetét, mert patrónusával, I. Flandriai Fülöppel együtt Akko 1191-es ostromakor (valószínűleg) egy járványos fertőzésben elhunyt. Minden adott volt hát a legenda születéséhez, s látjuk, lassan kilenc évszázad sem elég, hogy elfogadjuk, ez a sztori egy fikció, semmi köze sincs a templomosokhoz –mindössze a fantázia szüleménye.

Ami viszont nem, miként Helen Nicholson rámutatott, a kapcsolat az ereklyékkel. A templomosoknál ugyanis két női szent fontos szerephez jutott: Eufémiát keleten, Ursulát pedig Párizsban tisztelték és ereklyéiket őrizték is, de eme kultuszok mindenki számára ismertek voltak, és semmiben sem tértek el a kor szokásaitól.

A torinói lepel és egyik másolata egy 1722-es francia nyelvű metszeten (Forrás: Wellcome Collection / Europeana)
A torinói lepel és egyik másolata egy 1722-es francia nyelvű metszeten (Forrás: Wellcome Collection / Europeana)

Közben pár éve robbant a bomba, Barbara Frale ugyanis a vatikáni archívumban talált egy dokumentumot, ami nem túlzás állítani, alapjaiban írta át a templomosok történetét. A kérdéses szöveg egy Arnaut Sabbatier nevű francia fiatal 1287-es lovaggá avatásának szertartásáról számol be, akit „egy titkos helyre vezettek, ahová csak a templomos testvéreknek volt bejárásuk.” – Bemutattak nekem egy vásznat, amelyen egy férfi alakja látszott és mondták, imádjam őt, és háromszor csókoljam meg a lábát – számolt be a szeánszról Sabbatier. A kérdéses vászon a leírás alapján maga a torinói lepel. Az irat így összehozta a fikciót a valósággal, a népi hiedelmet a keresztények egyik legfontosabb szakrális ereklyéjével. Amennyiben ugyanis a fiatal lovag valóban a leplet látta, úgy igaz az a szóbeszéd, hogy a templomosok egy szakállas férfit imádtak, csak épp nem Mohamedet (Baphomet), és nem is holmi bikafejet, hanem magát Krisztust, ami valljuk meg, egy keresztény egyházi rendnél nem tűnik annyira szentségtörésnek.

Akár elfogadjuk, akár nem, a lepel legendája a IV. század óta jelen van, s ez a feljegyzés hiányzó láncszeme annak, hogy hogyan kerülhetett egy Krisztushoz kötött lenvászon Bizáncból francia honba. A Jézus lepleként számon tartott tárgynak ugyanis a negyedik keresztes hadjárat során 1204-ben, Konstantinápoly ostromakor állítólag nyoma veszett, és legközelebb csak 1353-ban bukkant fel a franciaországi Lirey-ben. Az ereklye eltűnése miatt egyébként I. Theodórosz nikaiai császár levelet írt III. Ince pápának, amelyben közli: „A velenceiek szétosztották egymás közt a (…) kincseket, ugyanezt tették a franciák az ereklyékkel és a szent lepellel, amelyben Urunk feltámadása előtt feküdt.”

Konstantinápoly 1204-es elfoglalása az „eltérített” negyedik keresztes hadjárat végén egy 15. századi ábrázoláson
Konstantinápoly 1204-es elfoglalása az „eltérített” negyedik keresztes hadjárat végén egy 15. századi ábrázoláson

Ha Frale dokumentuma hiteles, akkor ezek alapján feltételezhetjük, Konstantinápolyból a tárgy a templomosokhoz került, amit a leírtak szerint kultikus áhítattal őriztek, s így tényleg keresztet vethetünk a szakállas Baphomet fantazmagóriájának.

Hova lettek a lovagok?

A kérdés, amire sokan keresik a választ. Sokuk nagy valószínűséggel – például Magyarországon – átlépett a johannitákhoz, aki pedig nem, az akár útonállóként, zsoldosként is végezhette. A feloszlatás után, a sehol se lelt kincs, és a rend Cipruson őrzött legjelentősebb irattárának a szigetet addig tartó velenceieket legyőző törökök 1574-es elpusztítását követően még nehezebb összerakni a kirakóst.

Ez viszont szintén remek táptalajt nyújt a mindenféle konkrét forrást nélkülöző, szinte csak szájhagyomány útján terjedő, torzuló kontinuitás elméleteknek. Így lépnek színre a szabadkőművesek, méghozzá a messzi Skóciában, ahol a rendet állítólag az Ibériai-félszigethez hasonlóan szintén nem tiltották be. S itt indul a mágia. Miként Benedek Szabolcs a témába vágó munkájában írja, egy történet szerint „Robert Bruce király (1306–1329) nem csak hogy nem hirdette ki a betiltó pápai bullát, hanem minden bizonnyal fogadott be menekülő lovagokat. Állítólag Robert Bruce 1314 júniusában a bannockburni csatában templomos lovagok segítségével győzte le az angolokat és vívta ki Skócia függetlenségét. Ezután – mondják egyes szerzők – hosszú ideig csend, aztán a 17. században Skóciából elindult a szabadkőművesség.”

Itt már tényleg a tudományos fantasztikumban járunk. Hiszen – mint Benedek Szabolcs összegez – „A Sinclair család is igyekezett közreműködni a skóciai páholyok működésének és életének szervezésében. Ez a família (régies, franciás nevén Stb. Clair) jelentős helyet foglal el a szabadkőműves- és a templomos legendáriumban is, többek között azért, mert a 15. század folyamán ők építtették a templomos-szabadkőműves kontinuitáselméletekben kulcsszerepet betöltő Rosslyn-kápolnát Edingburgh mellett. Rosslyn egyesek szerint a templomosok titkos tudását és elveszett kincseit őrzi, pincéjében templomosok vannak eltemetve, az oltár alatt található a Szent Grál, a kápolna pedig Salamon templomának a kicsinyített mása. Az is szerepel a köztudatban, hogy a Sinclair család templomos ősökkel büszkélkedhet – noha tudjuk, hogy a templomosok szüzességet fogadtak, így gyermekeket csak az esküjük előtt, vagy annak megtagadásával nemzhettek. Tény, hogy a katolikus Sinclairek a rosslyni és egyéb építkezési munkálataik okán kapcsolatba kerültek kőművespáholyokkal, olyannyira, hogy már a 15. századtól kezdve egyfajta patrónus szerepet is betöltöttek náluk (erre láttunk már példát a római építőszervezeteknél). Átlépve a legendagyártást, a konkrét tényeknél maradva azt lehetne a merész hipotézisek cáfolatául röviden megemlíteni, hogy Rosslyn mintegy százötven esztendővel a templomosok letűnte után épült.”

A legenda megszületett. S hogy miért épp a templomosok kellettek az épp éledező szabadkőműves szerveződéseknek? Egyes történészi vélemények szerint épp a titokzatosság miatt jött jól az eredetlegenda. Iulius Caesarnal is látjuk, hogy családja, így ő maga is büszkén vallotta, a szerelem istennőjétől, Vénusztól származtak. A templomosok pedig azért is örvendtek egyeseknél tiszteletnek, mert „az elkövetkező évszázadokban a pápaság, az egyház, a fennálló világrend elleni harc jelképei és annak mártírjai lettek”.

Templomos lovagok sakkoznak egy 1283-as, ma a spanyolországi El Escorial kolostor könyvtárában őrzött krónikában
Templomos lovagok sakkoznak egy 1283-as, ma a spanyolországi El Escorial kolostor könyvtárában őrzött krónikában

S mivel a rend a 12., de különösen a 13. században részt vett a templom- és katedrálisépítésekben, különösen Hispániában, ahol még a várépítészetben is aktívak voltak, szervezték az építési munkákat, a lovagrend kapcsolatba került építőszervezetekkel, ahol üldöztetésük alatt menedékre is lelhettek. „Így hát nem zárhatjuk ki a szoros együttműködés lehetőségét sem – olyannyira, hogy nagyon is elképzelhető, hogy a lovagrend felszámolása után egyes templomos lovagok az általuk korábban alkalmazott zárt építőszervezetekben, a formálódó és egyre függetlenedő építőcéhekben találtak menedékre, ahol aztán továbbadhatták a templomos rituálé és szimbólumrendszer egy részét” – olvashatjuk Benedek Szabolcsnál.

Ezek azonban már tényleg a képzelet mezsgyéjére visznek, ahogy sajnos az idén bemutatott Templomosok (Knightfall) című sorozat is, amely egy szerelmi drámát sejtet Fülöp rend elleni fellépésében megfejelve azt a grál legendájával. S még ha akadtak is olyan tagok, akik az előbb emlegetett építőcéhekbe léptek át, akkor sincs semmi írásos nyom legalább másfél évszázadon át bármiféle ilyen kontinuitásról, ami meg utána jön, az a mesék világa.

A magukat felvilágosult (és/vagy okkult) csoportoknak nevező szervezetek – a jól hangzó misztikum kedvéért, ám valós tartalom nélkül – sokszor a templomosokra hivatkoztak, ha az eredetüket kellett igazolniuk. Mindez pedig egy hatalmas és kusza halmazként úgy ragadt meg a minderről mit sem tudó emberekben, hogy a templomosok egy és ugyanaz a társaság. A titkos legenda meg – ahogy ma a Facebookon terjedő álhíreknél is látjuk – ragadósabb, mint a „száraz” történelem. Így keveredtek bele a templomosok az országok felett álló titkos „világkormányok” tudományos-fantasztikus univerzumába. S hogy a szájhagyomány micsoda világot épített köréjük, elég fellapozni Edelényi Adél doktori disszertációját, a Templomos ​lovagok az európai néphagyományban című munkáját.

[table id=11 /]

Jó, de akkor hogy jön ide a „Soros-kampány”?

Noha a templomos-történet a rend felszámolásával véget ért, s ugyan nem tartozik a forráskritikához, mégis magyarázatra szorul a cikk indításakor feltett kérdés: mi köze mindennek a Soros-kampányhoz? Sok és semmi. A párhuzam nem konkrét ügyre, politikai kampányra (így célzottan a Soros-ügyre) vonatkozik, mint inkább az általános hatalomtechnikai gyakorlatra. A templomosok kirakatpere ugyanis ebben az értelemben mindenképp az emberek félelmeire, undorára építő rágalomhadjárat archetípusának tekinthető, amelynek módszereit a későbbi korok politikai hatalomgyakorlói tudatosan, vagy öntudatlanul, ösztönszerűen, de részben innen kölcsönözhették.

Mindezt talán a legfrappánsabban Kaspar Elmnek A történelem nagy perei című kötetbe írt összegzője fogalmazza meg: „A templomosok pere az európai történelem első minden részletében rekonstruálható pere. De az első olyan is, amelyben a 19. század óta politikainak nevezett perek összes alkotóelem megjelenik: a hatóságok és eljárások manipulálása, a vádlottak fizikai és pszichikai megfélemlítése, a közvéleményre gyakorolt propagandisztikus nyomás, de mint nyilvánvalóan mellőzhetetlen feltétel az is, hogy sem a perekben részesek, sem a kívülállók ne láthassanak világosan át törvény és törvénytelenség, bűnösség és ártatlanság, meggyőző tény és megtévesztő képzet kettősségén, egyidejűségén. (…) a garázda hatalom és a kevélység letették durva fegyvereiket, nem éltek már nyers erővel és kegyetlen erőszakkal, hanem a szót, a tollat, a beszédet és a traktátusokat, a törvényszakaszokat és perrendeket használták föl céljaik szolgálatára. Ezen a módon alkalmazkodtak a 13. század közepén kialakult új feltételekhez és viszonyokhoz, és így alkalmazkodva egyben új szakaszt nyitottak meg a politikai perek történetében.”

Templomosok máglyahalála az ismeretlen szerző tollából származó A világ teremtésétől 1384-ig című krónikából, amelyet ma a franciaországi Besançon városi könyvtárában őriznek (Forrás: Wikipedia / Erich Lessing/Art Resource, NY)
Templomosok máglyahalála az ismeretlen szerző tollából származó A világ teremtésétől 1384-ig című krónikából, amelyet ma a franciaországi Besançon városi könyvtárában őriznek (Forrás: Wikipedia / Erich Lessing/Art Resource, NY)

Ez az új szakasz pedig évszázadok múltán is már-már kísértetiesen hasonló forgatókönyvet használ: az aktuális politikai hatalom által nem ellenőrizhető, ugyanakkor saját pozícióra nézve – annak akár nemzetközi mivolta miatt is – veszélyt jelentő, így ellenségként tekintett személy, szervezet diszkreditációja a propaganda teljes erejével. Amely annak valós hibáit, gyengéit felhasználva, az emberek félelmeire építve próbál általános ellenségképet építeni, például azért, hogy más, komolyabb politikai problémáról elterelje a közvélemény figyelmét, egyben tartsa saját táborát.

Kultúrtörténeti szempontból lélegzetelállító, hogy ez a forgatókönyv részben, vagy egészben, de immár hét évszázada újra és újra ismétli önmagát, aminek talán a templomosok örülnének a legkevésbé, hiszen mindezeket elég hatékonyan alkalmazták velük szemben.

Annak viszont örülhetnek, hogy mára a történelem s annak kutatói bizonyították, hogy a hadjárat, amit ellenük folytattak több, mint koncepciózus volt, s mindaz a rágalomcunami, amit elég jól elültettek az emberek fülében, puszta szemfényvesztés lehetett.

Felhasznált források, szakirodalom

  • Benedek, Szabolcs: A szabadkőművesség eredete – A hermetikus hagyományoktól az első nagypáholyig. PONT Kiadó, Budapest 2006.
  • Cohn, Norman: Európa démonai – A boszorkányüldözés története. Corvina, Szekszárd 1994.
  • Demandt, Alexander (szerk.): A történelem nagy perei. Holnap Kiadó, Budapest 1993.
  • Demurger, Alain: The Last Templar – The tragedy of Jacques de Molay. Profile Books, London 2009.
  • Duby, George: A katedrálisok kora – Művészet és társadalom 980-1420. Gondolat, Budapest 1984.
  • Edelényi, Adél: Templomos lovagok az európai néphagyományban. Gondolat Kiadó, Budapest 2004.
  • Frale, Barbara: The Templars and the Shroud of Christ. Maverick House, Dunboyne 2011.
  • Gergely, Jenő: A pápaság története. Kossuth Kiadó, Budapest 1999.
  • Molnár, Máté: A templomos lovagrend alkonya. Miles Christi, Budapest 2010.
  • Newman, Sharan: The Real History Behind the Templars. Berkley, New York 2007.
  • Nicholson, Helen J.: Steamy Syrian Scandals: Matthew Paris on the Templars and Hospitallers. Medieval History, 2.2 (1992), 68–85.
  • Read, Piers Paul: The Templars. Weidenfeld & Nicolson, London 1999.
  • Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Osiris Kiadó, Budapest 1999.
  • Stossek, Balázs: A templomos lovagrend regulája. Agón-Kairosz, Budapest 2002.
  • Sz. Jónás, Ilona: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény: Európa és Közel-Kelet IV-XV. század. Osiris Kiadó, Budapest 1999.
  • Varjassy, Péter – Kölnei, Lívia: Az ispotályos johannita lovagok. Attraktor, Máriabesnyő 2012.
  • Veszprémy, László: Az első és második keresztes háború korának forrásai. Szent István Társulat, Budapest 1999.
HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
Balogh Roland
Balogh Roland
1980-ban született újságíró, a Magyar Hang alapító munkatársa, valamint a magyar zenekarokkal foglalkozó Ígéretes titánok blog alapító főszerkesztője. Korábban, 2008-tól tíz éven át a megszűnéséig a Magyar Nemzet újságírója, szerkesztője, nyolc évig a külpolitikai-, majd a kultúra rovat munkatársa. Érdeklődési témakörei: régészet, Kelet-Európa történelme, kiberbiztonság, csúcstechnológiai trendek és underground zene.

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

29,943lájkolóTetszik
2,834követőKövetés
18,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„A világ kezd totálisan meghülyülni” – Magyar Hang-ajánló

Presser Gábor- és Stefano Bottoni-interjú. Riport a határról és az épülő tiszaújvárosi konténervárosról. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Szétosztja a hivatali autókat Pikó András

Józsefváros polgármestere azt mondja, nincs szükségük hét járműre.

1984