Az Oxford Egyetem kutatói a napokban sokkoltak azzal, hogy 2070-re várhatóan több olyan profil lesz majd Facebookoon, amelynek tulajdonosa már nem él; számításuk szerint a közösségi óriás 2,4 milliárd felhasználója közül 2100-ig 1,3 milliárdan halnak meg.
A digitalizáció egyik legkomolyabb etikai kérdése, mi történjen az adatainkkal, ha már meghalunk. A téma hosszú évek óta porondon van, és minél inkább belesodródunk a digitalizációba, minél több mindenünk zajlik a kibertérben, annál égetőbbé válik, hogy ezt megfelelően kezelni tudjuk. A legtöbb helyen a kérdést jelenleg úgy próbálják meg orvosolni, hogy az adott felhasználó „végrendelkezhet” arról, hogy mi történjen az élete során produkált adathalmazzal. Mindezek ellenére, a témával behatóbban foglalkozók szerint még akad mit tenni ezen a téren.
Ugyan nem digitális, de mivel egyre többeknek van, hasonlóképpen egyre többekben merülhet fel a kérdés: „mi legyen a tetoválásaimmal a halálomat követően?” Az elmúlt évtizedekben ugyanis exponenciálisan nőt a tetoválások népszerűsége – ahogy a régészet, az antropológia is egyre nagyobb figyelmet fordít az elmúlt korok mintáinak megmaradt, feljegyzett mintái iránt. Így egyre többekben merül fel az is, hogy eljő az a kor, amikor azok számítanak majd kisebbségnek, akiknek nincs egy minta se a bőrükön. S még ha mindez morbid túlzásnak tűnhet, a kérdés jogos: meg lehet-e őrizni a tetoválásokat a halált követően? Már csak azért is, mert sokan állítják, a díszítés az önkifejezés eszköze, azaz személyes művészet – amely a viselője mellett a tetováló mestert, mint egyfajta modern festőt jellemez, egyúttal személyesebb emléket őriz így, mint hamvakat tartalmazó urna.
Ennek az érdekes kérdésnek próbált meg utánajárni a BBC. A brit közszolgálati adó riportjából pedig az derült ki, létezik már olyan temetkezési cég, amely kifejezetten tetoválások megőrzésére szakosodott. A cikkben egy kanadai tetoválóművész, a fiatalon, 41 éves korában szívelégtelenségben elhunyt Chris Wenzel példáján át mutatják be, mi történik akkor, ha a család és a díszítések viselője is azt szeretné, hogy a testen hordott minták a hozzátartozókkal maradjanak így emlékeztetve az emberre.
A már nevében is mindent elmondó Save My Ink Forever (Örökre őrizd meg a tetoválásom) egy családi vállalkozás az ohiói Clevelandben, apja és fia működtetik. A már alapból balzsamozóként és temetések szervezőjeként dolgozó Michael és Kyle Sherwood szerint az ötlet kötetlen beszélgetésekben vetődött fel. Mivel a tetoválások Amerikában is egyre népszerűbbek – jelenleg mintegy 45 millió amerikai, az ország lakosságának 15 százaléka hord már magán mintát, ezért egyre többször találkoztak azzal a kéréssel, hogy hogyan lehetne eltenni emlékbe ezeket az alkotásokat. Kyle Sherwood szerint így döntötték el, kidolgoznak egy olyan technikát, amely a lehető leghumánusabban, de megőrizhetővé teszi az elhunytak tetoválásait. Noha munkájukból fakadóan jártasak volt a szövetek konzerválásában, a jelenleg kínált módszerükön két évig dolgoztak, mire kifejlesztették.
Alapvető jog-e a digitális adatvédelem? | Magyar Hang
Nem árt nyitott szemmel járni, és tisztában lenni azzal, a személyes adataink a mi, és nem a netes óriások és az állami szektor techcégeinek tulajdonai.
A megőrizni kívánt mintákat a cég sebészeti eljárással veszi le, amely nem egy bonyolult dolog, majd ezt követően egy speciális, erre szakosodott laborba kerül a bőr, amit megfelelően és sterilen konzerválnak, majd az egész két UV-fénytől védő üveglap közé kerül, nagyjából úgy, mint egy fénykép, vagy festmény. A jelenleg az Egyesült Államokban, Kanadában és Nagy-Britanniában tevékenykedő cégnél is úgy vélik, egy ilyen megoldás, már aki ezt szeretné, sokkal meghittebb emlékezésre ad lehetőséget, mint bármi más.
– Az embereknek háromféle reakciója van arra, amit csinálunk. Vannak akik nem bírják; ezek többsége olyan, akiknek soha egy tetoválásuk se volt, és azt sem értik, milyen érzelmi, egyéb jelentése lehet egy-egy mintának a viselője számára. Aztán vannak olyanok, akiknek ugyan akadnak tetoválásaik, de ez már túl sok számukra. És ott vannak azok, akik viszont örülnek a lehetőségnek – összegezte tapasztalataikat
Kyle Sherwood.
A jogi szabályozás közben legalább olyan fontos, mint maga a megőrzés lehetőségének technológiája. Erre azonban sajnos a BBC cikkében nem térnek ki. Ugyan szövettanilag nagyon sok minden szabályozott, erre vonatkozó rendelkezés nem igen akad. Ami most látszik, hogy a jog – elsősorban az esetleges fertőzések magas kockázata miatt – nem igen kultiválja a halott szövetek otthoni tárolásának lehetőségét. A témáról még négy éve írt egy nagy anyagot a kanadai-amerikai Vice magazin. Az abban megszólaló szakértők is inkább a szakintézeti, szakmúzeumi konzerválásról, gyűjteményekről beszélnek.
A ma ismert legnagyobb ilyen kollekcióval, mintegy háromszáz személytől származó tetovált bőrpreparátummal a 2007-ben alapított, többek között orvosi műtárgyakat őrző és bemutató londoni Wellcome Collection rendelkezik. Emellett találunk még több hasonló gyűjteményt: a párizsi természettudományos múzeumban, a Muséum National d'Histoire Naturelle-nek a 19. századtól kezdődően 56, a krakkói Jagelló Egyetem orvosszakértői intézetében 60, míg a lisszaboni Nemzeti Törvényszéki és Orvostani Intézetben (Instituto Nacional de Medicina Legal e Ciências Forenses ) hetven mintát őriznek, de kisebb gyűjtemények világszerte sok helyről ismertek. Ha azonban egy ilyen eljárás egyre inkább elterjedőben lesz, azt ugyancsak érdemes majd szabályozni.
