Évekkel az után, hogy James Cameron filmrendező lemerült bolygónk legmélyebb pontjára (legalábbis oda, amit ő annak tartott), egy másik gazdag kalandor még mélyebbre merült – az ő műszerei szerint. Vita alakult ki arról, ki süllyedt mélyebbre, és a válasz nem is olyan egyszerű.
Cameron évtizedek óta szerelmese a mélységnek. Számos tengerrel kapcsolatos filmje (A mélység titka, a Titanic, illetve a mélytengerekről készített dokumentumfilmek) után maga is felfedezőnek szegődött, és hét évvel ezelőtt lemerült a csendes-óceáni Mariana-árok legmélyebb pontjára, a Challenger Deepbe. a mélység nevét a Challenger nevű kutatóhajóról kapta, amely a XIX. század hetvenes éveiben felfedezte.
Meglepő, de nem tudjuk pontosan, milyen mély a Challenger Deep. A fenekére merült tengeralattjárók 10 898–10 928 méter közötti mélységeket mértek, míg a felszíni szonármérések kissé nagyobb értéket mutatnak. Az eltérések oka, hogy a méréseket a víz nyomása, hőmérséklete és sok egyéb tényező is befolyásolja. A szonár működésének alapjául szolgáló hang eltérő sebességgel terjed a víz sótartalmától és egyéb jellegzetességeitől függően, így a távolságmérésekből nem lehet tökéletesen kiküszöbölni a hibát.
Amikor 2012-ben Cameron egyedül merült le, műszerei 10 912 métert mutattak. Minthogy elérte a feneket, amelyet tükörsimának látott, biztos lehetett benne, hogy abszolút rekordot állított fel a szóló merülésben. Ennél mélyebbre már csak az aljzatba való lefúrással lehet jutni – gondolhatta. Csakhogy kérdés, igaza volt-e.
Victor Vescovo, egy másik gazdag „felfedező” szerint nem. Vescovo már elsíelt az Északi-sarkra, megmászta a Mount Everestet, mégis a tengeralattjárókat szereti a legjobban. Tavaly a világon elsőként lemerült az Atlanti-óceán legmélyebb pontjára, a Puerto Rico-árok 8376 méteres fenekére. Idén a Challenger-mélységet vette célba – elvileg ugyanoda indult, ahol Cameron is járt –, csakhogy amikor odaért, az ő műszerei 10 928 métert mutattak. Vagyis 16 méterrel mélyebbet, mint Cameronéi.
Mindez áprilisban történt, azóta Vescovo szerte a világon világrekordernek hívja magát. Ez Cameront egyértelműen zavarja, olyannyira, hogy ő jelentkezett a The New York Timesnál (miközben éppen Új-Zélandon forgatja az Avatar folytatását), hogy nyilatkozna a dologról. Az interjúban elmondta, hogy a Challenger-mélység tökéletesen sík, nincsenek benne kiemelkedések és mélyületek, így aki oda lemerül, az mind ugyanolyan mélyen van. Teljesen mindegy, mit mutat a kijelző. Vagyis a rendező kétségbe vonja, hogy Vescovo mélyebben volt, mint ő, és ott pedig ő volt előbb. Vagyis továbbra is ő az abszolút rekorder.
Vescovo ezzel szemben hitelesített mérési adatait emlegeti, és széttárja a kezét, mondván, Cameron talán úgy látta, hogy a Challenger Deep tükörsima, az ő műszerei azonban mást mutattak (és ezek hét évvel újabb és jobb műszerek, mint amelyekkel Cameron rendelkezett), nem tud mit tenni. Ez valóban erős érv, ugyanakkor az ő műszereinek mérései sem mentesek a hibától. A New Hampshire-i Egyetem kutatói öt évvel ezelőtt 25 méteres hibahatárral határozták meg a mélyület mélységét. Vagyis Vescovo 16 méteres rekordja bőven a hibahatáron belül van.
A mélységméréseket később gyakran javítják maguk a kutatók, miután alaposan elemezték az adatokat, és számítógépes modellek segítségével próbálják kiszűrni a különböző zavaró tényezőket. Vescovo csapata is pontosította az első mérési értékeket, és 13 lábbal (4 méterrel) sekélyítették a Challenger-mélységet – persze annyival azért nem, hogy ne ő tűnjön a rekordernek. Cameron állítása, miszerint lehetetlen, hogy a fenéken találhattak volna mélyebb pontot, sem légből kapott, hiszen a Woods Hole óceánkutató intézet mérései is ezt erősítik meg. Szerintük a térség olyan sík, mint az arizonai sivatag híres sósíksága, ahol gyorsasági rekordokat szoktak felállítani a tökéletes laposságot kihasználva.
Minthogy minden mérés hibákkal terhelt, valószínűleg sosem fogjuk megtudni, ki jutott a tengerek legmélyebb pontjára, és hogy ez milyen mélyen van. Hacsak nem fedeznek fel egy másik helyet, amely jelentősen mélyebb a Mariana-ároknál.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/38. számában jelent meg, 2019. szeptember 20-án.
