Mindannyian királyi sarjak vagyunk

Mindannyian királyi sarjak vagyunk

Nagy Károly szobra a müstairi templomban (Fotó: Wikipédia/Kit36a)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Gondolt már arra, hogy talán ön is egy király, tudós vagy esetleg történelmi példaképe leszármazottja? Merész feltételezés – pedig egyáltalán nem is lehetetlen.

Gondoljunk bele! Mindenkinek két szülője van, négy nagyszülője, nyolc dédszülője és így tovább. De ez az elődnövekedés nem folytatódhat bármeddig a múltban – hiszen ha így lenne, akkor a Nagy Károly uralkodása idejéig visszanyúló családfán nagyjából 137 438 953 472 fő szerepelne, ez pedig sokkal több a ma élő emberek számánál, sőt a valaha élt összes ember számánál is. Ez azt jelenti, hogy a családfák néhány nemzedéket visszalépve elkezdenek önmagukba fordulni: egyre kevésbé hasonlítanak fához, inkább hálószerűvé válnak. Ugyanaz a személy így többszörösen is az őse lehet valakinek, sőt egészen biztos, hogy az. És minél messzebb megyünk vissza az időben, annál kevesebb egyénre fognak összeolvadni ezek a vonalak. De hogyan jelenthetjük ki teljes bizonyossággal, hogy Európa valamelyik nagy uralkodójának közvetlen leszármazottjai vagyunk?

Nem tűnik lehetetlennek a százhúsz éves kor elérése, de lehet, hogy még senkinek sem sikerült | Magyar Hang

Erre a kérdésre először Joseph Chang, a Yale Egyetem statisztikusa adott választ, aki azt vizsgálta, mikor élhetett a mai európaiak közös őse. A válaszadáshoz matematikai modellt dolgozott ki, amely figyelembe vette, hogy egy embernek hány felmenője van, és a jelenlegi populáció nagyságából kiindulva, a családfán az időben visszafelé haladva melyik ponton keresztezi egymást az összes vonal. Az eredmény egészen megdöbbentő lett: mindössze 600 éve. Chang számításai azonban még érdekesebbé válnak, ha további néhány száz évet lépünk vissza. Az ezer évvel ezelőtti helyzetre vonatkozóan a számok megmutatnak egy nagy furcsaságot. Az akkori Európa lakói egyötödének nincsenek ma élő leszármazottjai, leszármazási vonalaik valahol elsorvadtak, amikor nekik vagy valamelyik utódjuknak nem születtek gyermekei. A fennmaradó 80 százaléknak viszont az összes mai ember a leszármazottja!

Vagyis a X. században élők 80 százalékának minden egyes tagja elődje volt minden mai európainak. Ez pedig azt jelenti, hogy például Nagy Károly – aki a IX. században élt – mindenkinek az elődje, aki ma Európában él.

Mindez persze szép és jó, de mit mond erről a genetika? Az egyszerű és olcsó DNS-szekventálás megjelenésével lehetőség nyílt a matematikai elmélet ellenőrzésére. 2013-ban el is jött az idő, amikor Petar Ralph és Graham Coop genetikus kimutatta, hogy a DNS pontosan igazolja Chang matematikai leszármazási elméletét: családfáink nem faszerkezetűek, hanem összegubancolódott hálók. Származásilag azonos DNS-szakaszokat kerestek 2257 európaiban, majd ezeknek hosszát megmérve meg tudták becsülni, mennyi ideje keveredett össze, ezáltal azt is, milyen fokú rokonságban áll egymással bármelyik két személy.

Adam Rutherford: Minden ember története

A kapott eredmények egyértelműen alátámasztották Chang számításait, így ma már bizonyosan kijelenthetjük, királyi vérek vagyunk – mint mindenki más a Földön. Sőt, nemcsak Nagy Károly utódjai vagyunk, hanem szinte mindenkié, aki a X. században élt és utódokat hagyott hátra. Ha valahonnan Kelet-Ázsiából származunk, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy Dzsingisz kán ott volt a családfánk tetején, sőt az ókorból Nefertiti, Konfuciusz vagy bárki más is ott van a családfánkon, akit meg tudunk nevezni az ókori történelemből.

Amióta a tudósok 2001-ben először olvasták el a teljes emberi genomot, nagyon sok mindent állítottak azzal kapcsolatban, és persze sok mindennek az ellenkezőjét is, sőt egy sor mítosz is született a témában. Ezekkel számol le Adam Rutherford nemrég megjelent, Minden ember rövid története című művében (Akkord Kiadó, 2018), amelyben a szerző világosan elmagyarázza, hogy a genomjainkat nem használati útmutatóként kellene olvasnunk, hanem epikus költeményként. A műből így kiderül, hogy a DNS sokkal kevesebb dolgot határoz meg, mint azt eddig sejtettük – sokkal kevesebbet rólunk, egyénekről, viszont összehasonlíthatatlanul többet fajunk egészéről.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/37. számában jelent meg, 2019. szeptember 13-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/37. számban? Itt megnézheti!