Vajon egy gladiátornak vagy egy császárnak volt nagyobb esélye az ókori Rómában az erőszakos halálra? Az elsőre könnyűnek tűnő kérdésre a válasz talán meglepő: az aréna homokjában nagyobb sansz volt a túlélésre. Erre jutott egy friss tanulmány, a Georgiai Technológiai Intézet repülőgépmérnöke, Joseph Homer Saleh statisztikai módszerekkel készített, a Palgrave Communications szaklapban megjelent túlélés-analízise.
Mielőtt elvesznénk a számokban, ha csak pusztán az esélyeket nézzük: egy gladiátor-párviadalban ötven százalék van a túlélésre. Ugyan az ókori római arénaharc brutális, kegyetlen és véres látványosságnak számított, közel sem volt olyan halálos, ahogy azt ma a szórakoztatóipar megpróbálja beállítani.
A temetési áldozatból tömeglátványossággá váló küzdelmek nem minden esetben tartottak halálig, s nem csak azért, mert a közönség, a császár vagy a provinciabéli játékok esetében a helytartó megkegyelmezett volna a vesztes félnek. Hanem mert többek között a gladiátoriskolák tulajdonosai is hímes tojásként óvták a roppant drága, nagy pénzeket fialó „sztárokat”, és nem mentek bele a halálig tartó viadalokba. Az esély az erőszakos végzetre így tovább csökkent, ráadásul a kiképzés sem pár napig tartott. Így akár több mint egy év is eltelhetett addig, amíg valaki eljutott az első éles küzdelméig.
Ehhez képest sokkoló lehet Saleh összeállítása: az első imperator, Augustus Kr. u. 14-ben bekövetkezett halála és a Római Birodalmat két fia közt felosztó Theodosius 395-ös elhunyta között uralkodó 69 római császár 62 százaléka, azaz 43 fő halt erőszakos halállal. Hogy érzékeljük, ez mennyire durva arány, álljon itt a napjaink egyik legveszélyesebbjének számító extrém hegymászás példája: a Himalája 8000 méter feletti csúcsait támadó alpinistáknál – az elmúlt fél évszázad statisztikáit figyelembe véve – 4 százalékos a halálozási arány.
Ami az erőszakos római császárhalálokat illeti, a 43 uralkodó 79 százaléka lett (politikai) gyilkosság áldozata, 9 százalék saját kezével vetett véget életének, míg 12 százalékuk háborús cselekmény, csata közben hunyt el. Századokra lebontva messze a véres polgárháborúkkal, belső hatalmi harcokkal terhes III. század, az egyesek által csak katonacsászárok korának hívott időszak viszi a prímet, amikor is a római császárok 77 százaléka veszett oda erőszak által. Az I. és a IV. században ez az arány 58, míg a legbékésebbnek tekintett „öt jó császár” – Nervától (98†) Marcus Aureliusig (180†) tartó – időszakában „mindössze” 30 százalék jutott erre a sorsra. Nem meglepő, hogy dinasztiaváltásokkor, így például 68–69-ben, vagy 192–193 táján nagyon rövid időn belül több uralkodó is odaveszett.
„Kifejezetten érdekes, hogy a római imperátorok látszólag véletlenszerűnek, kiszámíthatatlannak és egyedinek tűnő erőszakos halálai – egy négyszáz éven át tartó, roppant változó világban is – egy, a mérnöki tervezésben, a valószínűségszámításban és a túlélés-analízisben is széles körben használt statisztikai módszerrel, a Weibull-eloszlással modellezhető. Ez egyben azt is jelenti, hogy kimutatható: létezik egy séma, amely befolyással volt az uralkodások hosszára” – írja tanulmányában Saleh.
Az első év a legkritikusabbnak, egyúttal vízválasztónak is számított. A halálozási rizikófaktor egy-egy új dinasztia feltűnését megelőző hatalmi harcokkor, polgárháborús időszakokban volt kifejezetten magas. Illetve ha a császárnak kikiáltott személy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem tudta például betartani a megválasztás és a hatalommegtartás kulcsának számító hadseregnek tett vállalásait, vagy alkalmatlan volt a poszt betöltésére. A statisztikák azt mutatják, hogy a trónra lépésük évében az élők sorából erőszakos módon távozók átlagos uralkodási ideje mindössze fél évig tartott!
Minél tovább ült valaki a trónon, annál inkább csökkent az esélye arra, hogy valaki hátba szúrja. Ez a tendencia egészen a nyolcadik esztendőig tartott, és e „legbékésebb” korszak ezt követően mintegy négy esztendőn át kitartott. Az uralkodás 12. évétől azonban ismét meredeken emelkedni kezdett az erőszakos halál lehetősége. Saleh szerint ez utóbbit a kifáradás, az adott személy „korróziója”, kiégése okozta, például az uralkodó már nem tudott lépést tartani a megváltozott geopolitikai helyzettel, hibás döntéseket hozott.
„Ha az egészet egy grafikonon ábrázoljuk, az egy fürdőkád alakú görbét ad, pont olyat, amelyet a gépgyártás és az elektronikai eszközök alkatrész-megbízhatósági előrejelzéseinek modelljeinél is megfigyelhetünk” – von párhuzamot cikkében a kutató. Az elején tehát gyorsan kiesnek a „hibás darabok”, azaz aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Egy nyugalmas periódus után pedig 12 évet követően a kiégés, az elhasználódás ugyancsak felpörgeti a „meghibásodást”, az új „alkatrész” cseréjét pedig gyakran váltja ki a régi elem gyilkossággal történő kiiktatása.
A Weibull-eloszlásra levetítve két trend érvényesült. Miként azt a Wikipédia is tömören összegzi, a rövid idő esetében: a meghibásodási gyakoriság idővel csökken. Ez akkor fordul elő, ha a kezdeti meghibásodás jelentős, és idővel azért csökken a meghibásodás, mert a potenciálisan hibás elemek már kiestek a rendszerből. Hosszú időn keresztül viszont a meghibásodási gyakoriság időben növekszik, azaz amikor a vizsgálat tárgya az öregedési tartományba kerül, a rendszer alkotóelemei az elöregedés és az elhasználódás miatt egyre gyakrabban hibásodnak meg.
A statisztika rákfenéje: vitás halálesetek
Kivételek, vitás esetek a császárhalálok kapcsán is akadnak. Az Augustust követő Tiberius kapcsán felmerült annak lehetősége, hogy a Kr. u. 37-ben, egyébként 77 évesen elhunyt császárt az őt követő unokaöccsének a fia, Caligula megmérgezte, vagy megfojtotta. Ez azonban egy nagyon halovány pletyka, így a közvélekedés úgy tartja, Tiberius végzetét inkább idős kora, semmint erőszakos behatás okozta.
Igen problematikus a négyfős társuralkodói rendszer, a tetrarchia atyjaként is számon tartott Diocletianus (ur. 284-305) és tárcsászára, Maximianus (286-305) esete, ugyanis 305-ben mindketten lemondanak a trónról, ám később mindkettő öngyilkosságot követ el, előbbi 311-ben, utóbbi 310-ben. Ha tehát úgy vesszük, haláluk nem számít erőszakosnak, hiszen már azután történt, hogy „túlélték” a császári bíbor okozta megpróbáltatásokat. Viszont Maximianus – aki később kétszer is újra császárnak titulálta magát – Constantinus, azaz Nagy Konstantin felszólítására végzett saját magával.
Ugyancsak érdekes a Diocletianus előtt közvetlenül, 283-ban trónra kerülő Numerianus végzete. Az apja, Carus halálával augusztusszá előlépő Numerianus Szíriából hazafelé megbetegedett, súlyos szemgyulladás lépett fel nála, ezért apósa, a császári testőrség vezetője (praefectus praetorio), Flavius Aper és kísérete zárt hordszéken vitte napokig úgy az uralkodót, hogy rá se néztek. Amikor a katonák már hullaszagot éreztek, akkor derült ki, Numerianus halott. De vajon erőszakos halát halt-e? Az akkor testőrségi lovasparancsonokként szolgáló, és a konvojjal utazó Diocletianus szerint igen, és ezért haragjában leszúrta a szerint a császári babérokra törő Apert, hogy utána ő maga ragadja magához a hatalmat.
Hasonló ármánykodást sejtetnek a 244-ben, mindössze 19 évesen elhunyt III. Gordianus halála körül is. Egyes vélekedések szerint a testőrparancsnoka, Philippus Arabs okozta a fiatal uralkodó vesztét, hogy utána, ahogy meg is történt, átvegye a hatalmat. Arra azonban, hogy az egyébként a parthusok ellen hadjáratot folytató Gordianust meggyilkolták volna, nincs bizonyíték. Inkább azt valószínűsítik, hogy egy csatában veszett oda a mai Irakban, Fallúdzsa közelében.
Ha a történelem érdekli, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnie! Ha pedig a tudományos cikkeinket keresi, azokat itt találja!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/2. számában jelent meg január 10-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a legfrissebb, 2020/3. lapszámban? Itt megnézheti!
