Két rövid dokumentumfilm is foglalkozott az elmúlt években a kommunista idők nyomasztó paranoiájával. Az egyik valójában áldoksi: A dublőr annak ered a nyomába, miért is nem készült el a Rákosi Mátyást köszöntő életrajzi film. Orosz István szórakoztató művét a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon (KAFF) láttuk. Borbás Barna és Réti László pedig Arany Bálint visszaemlékezésén keresztül mutatja be a Magyar Közösség elleni kirakatpert. A filmet a veszprémi Magyar Mozgókép Fesztiválon vetítették.
Azt hinné az ember, a Rákosi-éra borzalmairól nehéz már újat mondani. Kádárhoz és Horthyhoz képest rövidebb idő jutott neki, az viszont annál töményebb, brutálisabb volt. Ha ma valaki igazán súlyosat szeretne a rendszerről (bármelyik rendszerről) mondani, akkor Rákosiéhoz hasonlítja. A józanabbja pedig ezt kikéri magának. Hiszen mind tudjuk, mennyire élhetetlen évek is voltak ezek. Az elnyomás a negyvenes évek második felében egyre fokozódott, majd az ötvenesek elején teljesedett ki. ÁVH, csengőfrász, ÁVO, fekete autó: ismerjük a fogalmakat jól. A Tanúban már nevetni is sikerült rajtuk. (Vagy nézzük csak meg szovjet párja kapcsán a Sztálin halálát, az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb politikai szatíráját.)
Nem érdemes mégsem azt gondolni, hogy lerágott csontról van szó, és bármit is hallunk már a korszakról, nem tud hozzáadni a történethez. Jó példa erre Borbás Barna és Réti László dokumentumfilmje, A koronatanú. Nem az első közös munkájuk ez, az együttműködés kezdetei a Heti Válasz idejéig nyúlnak vissza, melynek Youtube-csatornáján Borbás riporterként, Réti vágóként és szerkesztőként dolgozott. A lapot hatalmi szóval bezáratták, de szerencsére a csapat nagy része együtt maradt, a Borbás-Réti-páros pedig dokumentumfilmek készítésébe fogott. Az Ötödik alosztályt és a Trónfosztott királyságot is érdemes megnézni, mindkettő a XX. század elejéig repít vissza. A koronatanú már tovább lép, átfogó kép helyett pedig Arany Bálint történetén keresztül érzékelteti a Rákosi-kor abszurditását, paranoiáját és kegyetlenségét. Sajnos kevesen hallhattak róla, annál inkább kihallgatójáról, a Magvetőt később vezető Kardos Györgyről. Az irodalmár múltjának árnyalataival eddig is tisztában voltam, az a cinikus gonoszság viszont, ami a film szerint Arany Bálint kihallgatása közben is megszállta Kardost, rémisztő. Nyilván nem lehettek ott az alkotók, így még ha a legpontosabb beszámolóból is indulnak ki, az szükségszerűen torzítani fog. De az, hogy egy Kardoshoz hasonló, kifinomult irodalomtörténész is hasonló ragadozóvá vedlett át egy embertelen rendszert szolgálva, elgondolkodtató. (Hogy aztán később őt is letartóztassák, megkínozzák és hosszú évekre börtönbe vessék.)
Arany Bálint egyenesági leszármazottja Arany Jánosnak, egyben annak a Magyar Közösségnek a tagja, amely aktívan szembeszállt a megszálló németekkel. (Miközben, mint sokan a szervezetnek felróják, maga is irredenta eszméket vallott.) Hiába viszont az ellenállás, a kiépülő kommunista rendszer ezt nyilvánvalóan nem hálálta meg. Sokkal inkább látta a hatalom megszerzését akadályozó csoportnak a Magyar Közösséget, ahogy a Független Kisgazdapárt számos politikusát. Koholt vádakkal letartóztatták hát Aranyt és több társát, majd a sajtóban hadjáratot indítottak ellenük. Rémisztő elgondolni, mennyire hatásosak lehettek az ilyen kampányok, és milyen könnyen elhihették sokan, hogy valóban államellenes felforgatókról van szó. Egy idő után nyilvánvalóan mindenki számára egyértelmű lett, mennyire érdemes bármit is elhinni a hatalomnak. Főleg azok számára, akik már az elején látták, hogy Rákosiéktól semmi jót nem érdemes várni.
A koronatanúban megszólal több történész szakértő, köztük Szekér Nóra, Kiss Réka és Feitl Írisz. Dermesztő figyelni, mennyire kiszámíthatóan sújtanak le a kommunisták, és mennyire nem kímélik azt sem, aki még a szervezkedésben sem töltött be túl nagy szerepet. Megrendítő és egyben felszabadító látni, hogy az erőszakkal megtört Arany Bálint végül mégis kimondhatja az igazságot, ezzel megakasztva egy rövid időre a tárgyalás menetét. Megakadályozni persze nem tudta, de megmutatta, hogy bármilyen reménytelen is legyen a helyzet, mindig erőt adhat, ha tudjuk: végül nem alkudtunk meg. Az abszurd pert követően végül egyedüliként Donáth Györgyöt végezték ki, akinek megítélése máig ellentmondásos: a koholt vádakat általában mindenki elismeri, de felróják Donáthnak, hogy korábban az antiszemita politika egyik kiemelt képviselője, a Magyar Élet Pártjának alelnöke volt. Ettől még ugyanúgy tény marad, hogy végül egy aljas koncepciós per áldozataként kellett meghalnia. De valóban jobb alany a dokumentumfilm számára is a tisztább előéletű Arany Bálint, aki végül 1956-ban szabadult. Folytathatta mérnöki pályáját, de a Kádár-rendszerben végig hatósági zaklatásokkal kellett szembenézzen. Végül 1987-ben halt meg, nem sokra rá pedig Koronatanú címmel jelentek meg emlékiratai.
Jóval szórakoztatóbb film Orosz Istváné. Az animációs filmesként, grafikusként és íróként is ismert Orosz szereti a viccet, írt már Rév Júlia álnév alatt kritikát saját művéről is. A dublőr című, tavaly elkészült áldokumentumfilmben szintén Rév Júliát láthatjuk, amint a rendszerváltás idején azt igyekszik feltárni, miért nem készülhetett el Rákosi születésnapjára egy nagyszabású életrajzi film. Az elején, mit sem sejtve a film hátteréről, magam is bedőltem, annyira valószerűnek tűnt a kora kilencvenes éveket idéző tévéinterjús bejátszás. Aztán persze beugrott, ki is Rév, a történet pedig már kétséget sem hagyott afelől, hogy szatírával van dolgunk.
Elő is állnak a lehetséges jelöltek, akik Rákosit játszhatnák a hatvanadik születésnapra készülő filmben. A legszórakoztatóbb viszont az az összeesküvés lesz, amit a film elővezet Rákosi potenciális dublőrje, illetve sosem látott ikertestvére kapcsán. Semmi sem igaz, és minden lehetséges. Közben pedig rendre megtudjuk azt is a kulimunkát elvégző asszonytól, aki ott is volt, meg nem is: neki azt „nem vót szabad” tudnia, mire miért van szükség. Jobb volt nem is érdeklődnie! Közben azért egyre-másra állnak elő az ügyről sok mindent tudók és még többet sejtők: ők benne voltak, de még mennyire benne! Központi szerepet játszottak, meg is kapták érte a magukét. De most, ahogy egy rendszerváltás utáni dokumentumfilmhez illik, előállnak végre a maguk igazával. Most végre eljött az ideje, hogy a narratívájuk győzedelmeskedjen! Orosz István szórakoztatóan vezeti elő a nagyívű múltfeltárást, közben pedig nem fél az igazán pihent agyú megoldásoktól sem. A dublőr, ha nem is az évszázad komédiája, de abszolút jópofa, ötletes és legfőképp hiánypótló darab. Sokkal több hasonlóra lenne szükség ebben a műfajban.
