Az „élőszereplősített” Ficánkára tényleg semmi szükség nem volt

Az „élőszereplősített” Ficánkára tényleg semmi szükség nem volt

A kis hableány feketében. Forrás: Walt Disney Studios

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Vannak történetek, amelyeket időről időre érdemes újramesélni. Nem kell feltétlenül kizárni semmit: akár animációs klasszikusokból is lehet(ne) remek élőszereplős filmet gyártani. Még akkor is, ha túl sok pozitív példát eddig nem tudok mondani. A szépség és a szörnyeteget emlegetik a legtöbben, de még azt sem éreztem kifejezetten kiemelkedőnek. Korrekt iparosmunka, maximum. A kis hableány új változata valahol félúton van az elviselhetőbb feldolgozások, illetve Az oroszlánkirály CGI-pokla között. Azt azért tényleg nehezebb volt feldolgozni, amikor a teljes játékfilm mimika nélküli, éneklő vadállatokból állt. A kis hableányban szerencsére korlátos volt azon szereplők száma, akiket hasonló módon voltak kénytelenek tönkretenni. Ficánka és Hablaty sirály esetében ez sikerült is, különösen előbbit borzasztó nézni. Gyerekhangja miatt ráadásul még nevetségesebb, amit a valódi bohóchalnak kinéző CGI-trükk művel ebben a filmben. Sebastiant félig-meddig sikerült megmenteni, a játékosra animált szemei miatt belé még jutott némi élet. Nem úgy a bolondozó sirályba, aki a poénok nagy részéért felelne, de csak lemondó sóhajtásokat vált ki a nézőkből. Ráadásul női szinkront is kapott, ami szintén sokat rontott a karakteren. Legalábbis mássá formálta, mint amilyen az eredeti rajzfilmben volt. A rapper Awkwafina mindenesetre jobban boldogulhatott az eredetiben, mint magyar szinkronhangja.

Jó kérdés persze, az eredeti változat mennyivel jobb, esetleg hasonló a magyarhoz képest. Animációs filmeknél kicsit másként nézhetjük ezt, mint élőszereplőseknél. Még ha olyan értelemben élőszereplősek is, mint ez a mostani. A klasszikus magyar szinkron például bátran felvehette a versenyt az eredetivel. A dalok magyar változatai is rendkívüliek lettek, hála Vass Gábornak és Oszvald Marikának. A mostani, „élőszereplős” változatnál is mindent megtettek, Radics Gigit szerződtetve például. A végeredmény közel sem lett tökéletes, de talán a dalok az egyetlenek, amelyek valamennyire élvezhetőek lettek. Már ahol, mert például Hablaty rapje magyarul nagyon nem működik. A többi dal esetében a problémáink összetettebbek lehetnek. Egyrészt problémás, hogy számos sort a polkorrektté formálás érdekében húztak ki. Elérte ez a magyar változatot is, a Sebastian-féle Ringat a vízből például kimaradt a „cigányhal dalol” fordulat. A gonosz tengeri boszorkány, Ursula dalából már komplett strófát húztak ki, csak hogy ne állítson olyanokat: „Semmire se jók a szóvirágok, / Az úriember nem is él vele, / Viszont imádja a nőt, aki csendesen rajong, / És hallgatva is mindent megszerez!” Mindez annál is különösebb: a történet antagonistája miért ne állíthatna ilyeneket? Vannak olyan csúnya mondatok, amelyeket már a gonosz szereplő sem ejthet ki a száján? De lehet, már annak is örülhetünk, hogy a karakter megmaradt negatívnak, és nem gyártottak belőle valami jófej, csupaszív igazságosztót, mint tették például Demóna vagy Szörnyella esetében.

Mellesleg Melissa McCarthy talán az egyetlen, aki kifejezetten jól boldogul a szerepével. Szegény Javier Bardem Tritón királya olyan, mint azok a mémek, amelyeken elképzelik a közkedvelt karaktereket nyolcvanas évekbeli kelet-európai fantasy-k hőseként. A legtöbben a feketévé tett Arielen pörögtek, nagyjából feleslegesen. A bőrszín a főhősnő esetében nagyjából nem oszt, nem szoroz. Az már nagyobb gond, hogy Halle Baileytől sajnos tisztességes színészi játékra sem futja. Viszont ha azt nézzük, hogy igazán jól megy neki a naiv, gyermeki pillogás, hát végül is alkalmas volt Arielnek. De még így is az a helyzet, hogy a rajzfilmfigura gesztusai sokkal elevenebbek és sokszínűbbek voltak, mint amit Bailey előad. Nem is beszélve az összes többi tengeri szereplőről.

A kis hableánnyal a legfőbb gond talán az, hogy ötlettelen. Teljesen felesleges volt elkészíteni. Ha Guillermo del Toróra, esetleg Tim Burtonra bízzák, hogy gyártsanak az alapanyagból valamiféle éjsötét fantasy-t, a végeredmény működhetett volna. Rob Marshall filmje viszont megmaradt Disney-mese, csak megfosztva annak minden bájától, varázsától. Tényleg nem tudom, ki az, aki annyira élvezheti ezt a változatot, mint az eredetit. Kötve hiszem, hogy a gyerekeket ez igazán meg tudná nyerni. Persze bevétel biztos lesz bőséggel, a marketingesek megtették, ami tőlük tellett. Még a kellő ideológiai habverést is hozzávehetjük az átírt dalokkal és a bőrszínváltozásokkal. Mert hogy utóbbi sem csak Arielre áll. A legviccesebb Eric herceg esete lett, aki talán a legjobban hasonlít a rajzfilmváltozatára, miközben az anyja fekete lett. Valami olyasmivel igyekeznek ezt magyarázni, hogy Eric-re hajótöröttként találtak rá. Ha így válhatott herceggé, az persze újabb mesebeli fordulatot jelent. De abban a világban, ahol a hableány hangja elkezd lebegni a levegőben, majd újra visszaszáll a torkába, miközben visszaváltozik sellővé, ilyen apróságokon ne akadjunk fenn.

Rob Marshall filmje ráadásul – igazodva a mostani trendekhez – több mint kétórás lett, miközben semmi újat nem ad az eredetihez képest. Leginkább csak annak történetén, megoldásain élősködik. Különösen nevetséges az, amikor a Ringat a víz „élőszereplős” változatában ugyanazt a koreográfiát, ugyanazokat a vágásokat megpróbálják visszaadni, mint amiket a rajzfilmben láttunk. A magyar dalszövegek Csörögi Istvánnak köszönhetően lettek olyan zseniálisak. (Ahogy például Az oroszlánkirály rajzfilmváltozata esetében is.) Mit tettek ezúttal? Kivették a már nem eléggé polkorrektnek érzett sorokat, plusz átírtak egy-két frázist, így megfosztva például a Szegény mélabús lélek című dalt emlékezetes címétől. De egyébként nincs semmi olyan újdonság, amiről azt érezhetjük, hogy fenn fog maradni. Semmi többet nem tettek, mint az eredeti filmet áramvonalasították, hozzáigazították a mai korszellemhez. Nevetnem talán kizárólag a „halesetbiztosítás” szóviccnél sikerült. A végére azért kellően giccsesre, tehát könnyfacsaróra veszik a formát, sok néző így feltehetőleg azzal fog távozni a moziból, hogy nem is volt ez olyan rossz móka. De magyarázatot valószínűleg még ők sem fognak tudni találni arra, mi szükség volt rá.

A kis hableány, amerikai romantikus családi fantasy, 135 perc. Május 25-étől a mozikban.