Wendy Lower amerikai történész kutatásai közben megrázó fényképet talált: az 1941-ben, Ukrajnában készített felvételen német és ukrán katonák a sírgödörbe lőnek egy nőt, aki két gyermekét tartja a karjában. A fotó a lövés eldördülésének pillanatát örökíti meg, az anya előregörnyed, fejét kitakarja a puskákból előtörő füst, két gyermeke a gödör szélén kapaszkodik a testbe. Azt már csak feltételezhetjük, hogy a felvétel elkészülte után mindhárman bezuhannak az árokba (a gyermekek még élve, hiszen a parancs szerint rájuk nem pazarolhattak töltényt a katonák).
A gyilkosság dokumentációja a holokauszt traumáját sűríti egyetlen elemi erejű képbe, a megjelenítésben téve külsővé a halál feldolgozásának (feldolgozhatatlanságának) belső folyamatát. Ez a fotó jutott eszembe a Magyar Nemzeti Galéria április 17-én megnyílt, Így történt című tárlatát látva. A kiállítás túlélők és áldozatok alkotásait gyűjti egybe: a munkaszolgálat, a gettók és a koncentrációs táborok, valamint a háborús bűnösök pereinek művészi igényű és értékű dokumentációját. Ezek a (többségében) grafikák ugyanúgy a halál pillanatait örökítik meg – még akkor is, ha élőket ábrázolnak.
Ha a művészi jelenlét igazolására gondolunk, elsőként talán a fénykép (vagy a film) jöhet számításba, hiszen a felvétel térben és időben egyaránt a műhöz köti készítőjét. Amit a fotón látunk, azt látta a szerző is, aki a dokumentációval bizonyítja, hogy részese volt a megörökített jelenetnek. Rajzok és festmények esetében ez a kapcsolat már közvetett, a képzőművészeti alkotások bizonyos távolságra kerülnek a befogadótól. A nemzeti galéria puritán terében elhelyezett művek azonban eltüntetik ezt a távolságot, ahogy a kiállítás címe is üzeni: amit látunk, az a nyers valóság, a grafikák pedig a borzalom valós idejű lenyomatai.
– Ma nem mentem iskolába – ezzel a mondattal kezdődik a Sorstalanság, és Kertész Imre a nyitánnyal folyamatos jelen időt biztosított szereplőjének, a történéseknek és az olvasónak egyaránt, hiszen mindig „ma” van. Nem egyszerűen újraéljük, de folyamatosan átéljük Köves Gyuri szenvedéstörténetét. Ennek az átélésnek a fájdalma irányítja az embert az Így történt alkotásai között is.
A kiállított és a közönség számára eddig szinte ismeretlen munkák zömében 1944 és 1947 között készültek, egy részük „valós időben”, tehát a munkaszolgálat vagy a koncentrációs tábori fogság alatt, a többi pedig a túlélők visszatekintését jeleníti meg: gyászfeldolgozásként vagy mementóként a néző elé tárulva. De a megszületés körülményei nem választják szét az alkotásokat, szinte mindegy, hogy a 30-as években készült, a pusztítás előérzetét rémisztő víziókban megragadó műveket, a táborban talált különféle anyagokra készített „illusztrációkat”, vagy akár Szálasi Ferenc vagy Adolf Eichmann pereit megörökítő, dokumentarista rajzokat nézzük, a halál folyamatos jelen ideje köszön vissza a képekről.
A Farkas Zsófia, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár munkatársa által összeállított tárlat a képzőművészeti kánon részévé vált alkotók – Kádár Béla, Bálint Endre, Gedő Ilka – mellett talán kevésbé ismert művészek – Adler Miklós, Vörös Géza – és műkedvelő „amatőrök” munkáit gyűjti egybe. Utóbbiak közé tartozik Holló Imre, aki fogorvosként dolgozott Sátoraljaújhelyen, amíg 1944 júniusában el nem hurcolták: előbb Auschwitzba, majd a dörnhaui koncentrációs táborba került. Utóbbi egy szőnyeggyár területén működött, és Holló az ott talált, a termékeket reklámozó kartonok hátlapjára készítette el megrendítő erejű sorozatát. Narratív szériája a deportálástól a tábor felszabadításáig követi nyomon saját történetét. Rajzain a kegyetlen őröktől kezdve a csontsovány rabokat szükségszerűen utolérő hasmenés ábrázolásán át a halottakat őrző fenyőerdő képéig járta be a tábori létet.
Utóbbi munkája, az Egy fenyőerdő árnyékában alusszák örök álmukat talán a kiállítás legfájdalmasabb darabja. A buckaként kiemelkedő sírok fölé nyugalmas fenyők borulnak – bölcs hallgatásukkal véglegessé téve a pusztulást. De hiába hallgatnak a fák, a kép kiált helyettük is – csendéletből az emlékezés eleven terévé avatva az erdőt. És ugyanez zajlik az Így történt tárlatának egészében: a kiállítás jelenvalóvá teszi a tragédiát, és a dokumentáció kényszerítő erejével kiáltja felénk a tanúságtétel kegyetlen igazságát.
Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain. Magyar Nemzeti Galéria, 2024. április 17. – július 21.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/16. számában jelent meg április 19-én.
