Nektár – A szépség váratlan kegyetlensége

Nagyapa, úgy döntöttem, borász leszek, újságolta egy jóbarátom jóbarátja húszas évei végén hegyben élő öregapjának. Nagyon helyes, kis unokám, válaszolta amaz, de olyan komoly dolgokba, mint a szőlő, ne ártsd magad! Nem voltam ott, de elhiszem, hogy éppen így történt, mert én is éppen így vagyok vele. Jóval többször metszettem, mint szüreteltem, többet ültettem, mint fejtettem, de így van ez jól. A bor csak ráadás, kárpótlás a kopasz tőke mellé, hogy amíg nincs dolog lombbal meg virággal, fürttel meg kaccsal, legyen mit okoskodni a pincében.

Ha néhanapján szőlőről álmodom, álmaimban a szőlő levele mindig fűzöld, fürtje, mint a kökörcsin, sárga. Mint a júniusi nap. Ha szőlőről álmodom, álmaimban a szőlő Nektár mindig. Szép és vidám, aranyos és bronzos. Álmaimban a szőlő örök-érett, szüretre váró, akár Keats vázáján a két csókra kész fiatal. Nem pöttyözi peronoszpóra a vesszőt, nem eszi penész a bogyót. Nem mintha a Nektárt ne támadná meg ez is, az is, elkap jóformán mindent, ami arra jár, azt mondják. De álmaimban (meg régi két soromban) mégis kikövetelte magának a makulátlanságot, mint egy szeplőtelen fogantatás a vásznon.