Sorozatban hatodszor lett bajnok a Ferencváros; nem kétséges, a zöld-fehérek uralják a magyar klubfutballt. A fölény már-már nyomasztó. A magyar bajnokság megnyerése számukra már alapelvárás, a sikeres szezon nem is ezen, hanem az aktuális nemzetközi kupaszereplésen múlik. Ha erre tekintünk, a Fradi egy közepesen eredményes idény zárására készül. A szintlépéshez még több pénzre lenne szükség, amit külső forrásból remél a klubvezetés. Itt jöhet képbe a Gazprom, amelynek esetleges szponzori megjelenésével ezen az oldalon is bővebben foglalkozunk, én nem is erről szeretnék írni.
Mint arra már utaltam, nem túlzás Ferencváros-korszakról beszélni a magyar fociban. A mostani nagy menetelés végét még nem is látni, de már most megállapítható, hogy hasonlóra nagyon kevés példát találni a magyar első osztály 1901 óta jegyzett történelmében. A hőskorszakban az FTC és a Magyar Testgyakorlók Köre (MTK) versengése volt a meghatározó; utóbbi klub az 1915. őszi csonka bajnokság után egy kilences (!) győzelmi szériát is maga mögött tudhatott. Olyan legendákkal, mint Orth György, Schaffer Alfréd vagy a Fraditól eligazolt sokszoros gólkirály, Schlosser Imre. Döntően ennek, a Régi idők focija című Sándor Pál-filmben megidézett korszaknak köszönhetően áll a magyar örökrangsor élén ez a két klub, az immár 35-szörös bajnok Ferencváros és az MTK (23). Az Újpest később, a húszas-harmincas évek fordulóján kezdte el gyűjtögetni a trófeákat. A lila-fehérek húsz bajnoki címnél tartanak, az utolsót még 1998-ban szerezték.
A magyar futballban is korszakhatárt jelent 1945. A politika nyílt vagy diszkrétebb beavatkozása innentől komolyan befolyásolta a versengést. Ennek legemlékezetesebb példája az 1948–49-es bajnokságot megnyert nagy Ferencváros szétszedése, egyben a Rákosi-rendszer favoritja, a Budapesti Honvéd megerősítése. Puskásék mellé többek között a korszakos zseni, Kocsis Sándor érkezett a zöld-fehérektől: a kispesti klub akkortájt alighanem Európa legerősebb gárdája volt. A Honvéd 1950-től a klub és az Aranycsapat korszakát lezáró ’56-os forradalomig öt bajnoki címet szerzett.
Noha nagyszerű, az európai élvonalban is jegyzett csapat volt olyan játékosokkal, mint Bene Ferenc, Fazekas László vagy Dunai II. Antal, a hetvenes évek elején a politikai hátszél is segítette a belügy csapataként az Újpesti Dózsát, hogy sorrendben hat bajnokságot nyerjen. Majd az évtized végén Törőcsik András vezényletével még két címet begyűjtöttek.
A nyolcvanas éveket, ha nem is ilyen nyomasztó módon, a Détári Lajos-féle Budapesti Honvéd uralta, politikai praktikák pedig egyre kevésbé játszottak szerepet a magyar pontvadászatban, bundák annál inkább. Ahogy 1945, úgy 2010 is vízválasztónak bizonyult a politikai befolyás tekintetében. Némi hezitálás (Videoton?) után a rendszer választása a Kubatov Gábor Fidesz-alelnök irányítása alá került Ferencvárosra esett. Pénz és hagyomány egymásra találása, mint látjuk, meg is hozta az eredményt.
Akár történelmi elégtételként is tekinthetnénk minderre, hiszen az előző állampárt idején a zöld-fehérek általában ellenszélben küzdöttek. Ragyogó sikereik egy kicsit mindig a rendszer ellenében születtek, szurkolóik így duplán örülhettek nekik. A legenda szerint amikor 1949 után 1963-ban újra nyert az Albert Flóriánt a soraiban tudó csapat, ezt énekelték: Mit szólsz ehhez, Kádár János? / Bajnok lett a Ferencváros!
Senkinek, így a magamfajta megrögzött Fradi-szurkolónak sincs oka visszasírni azokat az időket. Ám a Ferencváros hagyományaival ellentétes a rendszer kirakatcsapatának státusza, az orosz birodalomnak való hajbókolásról nem is beszélve. Szépen csillognak a trófeák, de a tiszta versengésben elért győzelem a legédesebb. A klubhűség pedig minden időben előrébb való a párthűségnél. Hajrá, Fradi!
Olvasna még Szerető Szabolcstól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/18. számában jelent meg május 5-én.
