Társadalmiatlanodó társadalom

Ha volt az elmúlt időszakban olyan jelenség, ami kihatott az egész társadalomra, az bizonyosan az inflációs- és gazdasági válság nyomán érkező elszegényedés, amiről hónapról hónapra érkeztek az elkeserítő statisztikák. Mégis, a magyar ember még az egyre reménytelenebb élethelyzete ellenére sem vonul tömegesen az utcára, sőt még a politikai erőviszonyok sem változtak érdemben. Már a saját sorsunk sem érdekel bennünket? Konok Péter írása a 2023-as évről a Magyar Hangnak: 

Miközben az éppen aktuális statisztikák, nincs rá jobb szó, hezitálnak – mellékvágány, de egy statisztika soha nem hamis, mindig önmaga zárt valóságát illusztrálja –, addig a tapasztalás szélfútta vidékein egyre inkább érzékelhető a magyar társadalom elszegényedése. Ez nem feltétlenül számszerűsíthető, de látni az egyre kopottabb turkálókban, az egyre mesterségesebb színű, íztelen parizerekben, érezni a falusi kéményekből áradó csípős szemétfüstben, az öregedő autók okádta olajos pamacsokban, hallani a köhögések rekedtségében – ám mindezekre még rá lehet fogni, hogy csak esetleges jelek, kósza hangulatok, a fecsegő felszín. De mi hallgat a mélyben?

A magyar társadalom (nem csak a magyar, de maradjunk most ennél) elszegényedése leginkább abban mutatkozik meg, hogy egyre kevésbé működik társadalomként. Nem csupán a jövedelmi különbségek nőnek elképesztő mértékben és arányban (miközben a mélyszegénység és a szupergazdagság pólusai közötti tág területen is egyre többen kerülnek egyre lejjebb, és a fent lévő kevesek folyamatosan növelik vagyonukat), hanem elkopik, felbomlik az, amit általában véve „társadalmi szerződésnek” tekintünk: a szolidaritás, a társadalmi felelősség elve, az a radikális gondolat, hogy egy társadalom „senkit sem hagy az út szélén”, és hogy azért tart fent – a társadalmi össztermék jelentős részét erre fordítva –, államot, hogy az az állam ezt a szándékot menedzselje.