„A bort is kiszűritek a borból”

„Értsd meg: én nem az Istent nem fogadom el, hanem az általa alkotott világot, az Isten világát, mert képtelen vagyok elfogadni.” (Ivan Karamazov)

Járta egy borászról – sőt még nemrégiben is hallottam a történetet; persze talán csak városi legenda vagy tanmese az egész –, hogy mikor az egyébként kiváló borairól ódákat zengő kritikus elejtett cikkében néhány óvatos észrevételt a megújulás nehézségeiről, pár kósza megjegyzést rusztikus vonások eluralkodásáról szűretlen vöröseiben, meghívta őt egy pincelátogatásra. Amikor is, az invitált meglepetésére, épp csak a pincében nem jártak. Ellenben megnézték meg nem nevezett házát, autóját, feleségét, kutyáját, bélyegritkaságait; mindet lelkesen dicsérte vendég és házigazda. Amikor a sokadik macskát is megsimogatták és az utolsó gyerekbuksira is barackot nyomtak, utóbbi prófétai erővel feldörrent: „ezeket mind szidhatod, de a boraimat még egyszer ne merészeld!”… És többet nem állt szóba sem vele, sem mással a „fajtájából”.

Pügmalión volt ő abban a pillanatban; hordóiban a bor megannyi Galatea: teremtménye, szerelme. Kritikusa pedig: eretnek, istenkáromló. Elkerülni a pincét ugyanis annyit tesz, mint békejobb helyett zsebre vágni a kezet (Zalában, legalábbis, ahol én megfordultam, haragosok mindig teli kancsóval mentek békülni egymáshoz). A párbeszéd megtagadása, a megbékélésre, örömre kivetett szankció idegen a bortól.