A célszemély

Almási ezúttal nem integetett, amikor meglátott, csak nézett ki a söröző kirakatán, mintha kirándulás helyett töltekezne a Pozsonyi úti fák elsárgult és lehullott leveleinek látványával. Rég nem mozdul ki a városból, utazott eleget, kirándulni pedig nem szeret, csak nézni a házfalakon aláömlő, kora őszi fényeket, s ahogy az aszfaltot beteríti egy időre az avar. Leültem mellé az ablakhoz, kértem egy pohár sört. Kérdeznem sem kellett, ahogy szokta, beszélni kezdett magától. – Nyáron nem jutnak az ember eszébe régi dolgok. De ilyenkor ősszel mintha mindig a nagy betakarításra készülne: leltárt csinál. Folyamatosan emlékek járnak a fejemben, és nem hagynak nyugodni. Hogy milyen életünk volt… Akarja, hogy meséljek?

Máskor nem kérdezte, ezért megilletődötten bólogattam, és igyekeztem biztatóan mosolyogni. – Az ötvenhatos disszidálásom után, amikor hazajöttem, egyértelmű volt, hogy nem fogok egy ideig utazni. Hatvanötben volt egy meghívásom Bécsbe. Amerikai bélyegcseretársam beajánlott egy zsűribe szakérteni. Klasszikus magyar bélyegekkel foglalkoztam, és állta volna a részvétel költségeit, de nem kaptam meg az útlevelet. Mire vége lett a rendezvénynek, jelezték, hogy mégis utazhatok. Mondtam, köszönöm, de már tárgytalan a dolog. Mintha nem tudták volna… – húzta el a száját.

– Hetvenegyben a főnököm egy kohászati cégnél megbízott, hogy szervezzek meg egy utat Bécs, Párizs, Mannheim, München, Budapest útiránnyal, hogy megnézzük az ottani számítógépeket, amelyeket be akartunk szerezni. Fel is vettem velük a kapcsolatot, a cégek örültek az új piac lehetőségének, én meg jeleztem a főnökömnek, hogy nincs útlevelem. Azzal csak ne törődj, mondta, majd én intézkedem. Egyik nap behívat, és azzal fogad, ne ijedjek meg, de az utcán vár egy fekete Volga. Menjek le, az elvtársak el akarnak velem beszélgetni. Nem csináltam semmit, gondoltam, nincs okom félni, de azért be voltam tojva. Lementem, beültem, elvittek egy privát lakásra, kitettek egy üveg bort az asztalra. Mondtam nekik, hogy ne itassanak, nem bírom a bort, legfeljebb egy pohár sört szoktam meginni esténként, altatónak. Igazat mondtam akkor is, láthatja, itt is mindig azt iszom – emeli fel a poharat a habját vesztett sörrel. – Azt is mondtam, hogy nincsenek titkaim, szívesen válaszolok a kérdéseikre. Mi a szándéka, Almási elvtárs? – kérdezték egyenesen. – Ha útlevelet kap, visszajön, vagy kint marad? Kérdeztem, hogy komolyan beszél-e. Ötvenhatban, amikor disszidáltam, még nem volt két gyerekem. Csak nem gondolja – mondtam neki –, hogy itt hagyom őket, maguknak?