A köd

Időnként akkora köd ereszkedett a lakótelepre, hogy amikor tornaórán kimentek a salakkal borított iskolaudvarra focizni, hiába kispályán játszottak, nem lehetett látni a másik kaput. Legalábbis ő nem látta, és ezúttal nem azért nem, mert a tornaórához szokás szerint levette a szemüvegét – negyven év távlatából persze el lehetne merengeni azon, melyik volt balesetveszélyesebb, vaksin nekifutni a szekrényugrásnak, vagy pápaszemben, a lencse törését kockáztatva végigcsinálni mindenféle lengő-, nyújtó- és ugrógyakorlatot, mindkét változat sérülésveszélyekkel jár –, hanem mert például a tejfehér gomolygásból teljesen random módon, a legváratlanabb pillanatokban bukkantak elő a többiek is, hol a labdával, hol anélkül. Később persze megtudta, hogy efféle mostoha időjárási körülmények között a meccseket le szokták fújni, de hát ez nem igazi meccs volt, csupán egy tornaóra, amely soha nem végződhetett legalább egy villámfoci nélkül, annál is inkább, mivel a tanáruk futballőrült volt, és nem mellesleg korábban a helyi egyesület serdülőcsapatait edzette. Időnként emlegette is az egyik futballista nevét, aki akkoriban lett országos sztár, a válogatottba is bekerült, igaz, nem a város csapatából, hanem egy NB I.-esből, viszont az ő tornatanáruk – rendszeresen így fogalmazott – fektette le számára azokat az alapokat, amelyek a címeres mezhez vezették. Ő viszont ugyancsak utólag azon is elmerengett, hogy amennyiben ez a tornatanár tényleg annyira értett a futballhoz, vajon miért küldte hátra a gyengébbeket – köztük őt is – védőnek, ami a legkritikusabb poszt. A gyengéket inkább előre kellene küldeni, ők maguk is jobban szeretik előadni, hogy azért nem ment nekik a játék, mert nem kaptak rendes labdát, ami aztán néha mégiscsak bepattan róluk a kapuba.

Amikor leszállt a köd, nem látszottak a lakótelepi házak felső részei, elvesztek a lepelszerű fehérségben. Ilyenkor náluk, az ötödik emeletről nem is lehetett mást látni, csak a sejtelmes és félelmetes gomolygást, ahogyan ellep és befed körülöttük mindent. A lenti forgalomból is legföljebb a hangokat hallották, pedig a lakótelepen vezetett keresztül az egyik országos főút, meg ott volt egy fontos útkereszteződés is, aminek következtében a járművek folyamatos dübörgése szervesen hozzátartozott a környék állandó zajaihoz. Az egyik osztálytársa viszont egy, az övékénél is magasabb épületben lakott, a lakótelep szélén, az úgynevezett toronyházban, amelyről soha nem tudták eldönteni, pontosan hány emeletes, hol így, hol úgy emlegették, és akárhányszor számolták meg lentről az egymás fölött végtelen oszlopban sorakozó ablakokat, mindig más érték jött ki.