Ha nincs mit mondani, hallgatni se tilos

Indulattalan hüledezéssel bámulom az írást, újra és újra elolvasva a címet, amely revelatív élménnyel kecsegtet bor és irodalom vonatkozásában. Szerzőt, címet nem említek, nem lenne tisztességes. Ahogy persze így, ilyen fellengzős semmitmondással írni sem az. Olvasóval, témával szemben egyaránt. Két lehetséges magyarázatot sejtek. Írni kell, mindegy, mit, milyet: ezer leütést (magyar Toscana, pannon Provence) félóra alatt össze lehet gereblyézni. Aztán leporolunk valamit a diétáról, a tengerparti leégés megelőzésének terméktámogatott praktikáiról (mert a magyar tengerpartra jár leégni – hej, egy háromütemű tizenkettes!). Talán a látens lelkiismeret szemérmessége, hogy a legtöbb helyen ezt már csak tartalom-előállításnak hívják. Amennyiben tartalom alatt érthetünk bruttó térfogatot. A másik eshetőség a tudatlanságnak az a sokszor jó szándékú és megejtően naiv gátlástalansága, ami bármire feljogosít. „A művelt ember sok mindenhez ért, a műveletlen mindenhez.” Én csak tudom! Elmarad az ígért reveláció. Azaz mégsem.

Az ars poeticának szánt, önmagára csodálkozó szerzői bemutatkozás ébreszt rá, kár bosszankodnom. Mit bosszankodnom: fortyognom, tajtékoznom, vérgőzölnöm. Mert a sokadik hitetlenkedő olvasás azért csak feldúlja újabban amúgy is ingatag kedélyemet. Kár, mégsem lehet nem bosszankodnom. Egyébiránt rühellem az olyan újságírást, amikor a mindentudás cinikus piedesztáljáról karon ragadunk és pellengérre cibálunk valakit: „Nézzék ezt az idiótát!” Ha van véleményem, ne legyek akkora lafanc, hogy megszégyenítő, olcsó röhögtetésbe oldom. Hát lássuk, sikerül-e.