Hogy is állunk most, Odze úr?

Mármint mi az igazság ezzel a nagy barátkozással Kelettel, különösen Kínával. Tihanyi szomszédom szokta ezt kérdezni tőlem, tudja, hogy négy évet töltöttem Pekingben, tehát már szakértőnek számítok. A válaszom majdnem mindig ugyanaz: nem úgy állunk, ahogy a politikusaink mondják, és nem is úgy mondják, ahogy állunk.

Hogyan is állunk? „Külgazdasági-politikai programunk célja, hogy csökkenjen a magyar gazdaság függősége Európától, és ehelyett inkább a gyorsan fejlődő keleti országokra összpontosítsunk”, ez volt az Orbán-kormány terve 2011-ben. Már maga a kijelentés is abszurd és nevetséges volt, miután az ország csak az európai szövetségi rendszerben tud működni, ott is keservesen. Azóta az efféle kijelentések még abszurdabbak és nevetségesebbek lettek és még kevesebb közük van a valósághoz. Orbánék olyan országot alakítottak ki, amelyik az elsinkófált uniós pénzek miatt most nem tud a saját lábán megállni. Miközben „a gyorsan fejlődő keleti országokra összpontosítunk”, mintha elfelejtették volna, hogy a „húzóágazatunk”, a közúti járműgyártás, amire olyan nagyon büszkék vagyunk, német márkanéven fut, jelentős importfelhasználással, csak uniós kereteken belül működik, és mintája a totális függőségnek. A képmutató módon Karmelitának nevezett vegykonyhában egyfolytában a „mi pénzünk”-ről beszélnek, nem esik szó arról, hogy a tagság legnagyobb előnye az 500 milliós szabadpiaci társulás, az áruk, a tőke és a munkaerő szabad áramlása, ennek előnyeit kellene kihasználnunk, ezzel szemben a kormányzat valamiért Kelet felé barátkozik.