Írd meg!

Sárosdi, a prózaíró jobb könyökével a ragacsos asztalra támaszkodott, mutató- és hüvelykujjával pedig az állát dörzsölgette, mint minden alkalommal, amikor valamin nagyon gondolkodik. Most elsősorban azon, hogy milyen formában tegye föl a kérdést. Ha föltegye egyáltalán. A többit már voltaképpen eldöntötte.

– Ez egy nagyon jó történet – lassan, óvatosan ejtette ki a szavakat, mintha tartana valamitől. – Megengeded, hogy megírjam?
– Hogyne engedném! – vágta rá habozás nélkül Radnai. – Írd meg! Hiszen azért meséltem el. Itt a noteszod? Ha gondolod, már föl is jegyezheted. Tollad van?

Sárosdinál momentán nem volt kéznél a notesza, és tollat is meglehetősen ritkán hordott magánál. Mint a klaviatúrához szokott emberek többsége, egyre nehezebben bírt kézzel írni: hamar elfáradtak az ujjai, és gyakran saját maga sem volt képes a macskakaparását viszszaolvasni. Annak viszont örült és büszkeséggel töltötte el, hogy Radnai tudott erről a noteszról. Pedig nem emlékezett rá, hogy említette volna neki. Ellenben pár interjúban valóban elmesélte, hogy van egy notesze, amelybe föl szokta jegyezni az utcán, séta közben vagy a tömegközlekedésben látott-hallott dolgokat, innen-onnan elkapott mondatokat. Avagy éppenséggel az ismerősök sztorijait. Amelyek alapján novellákat ír, persze kellő dramaturgiai és egyéb jellegű átdolgozással, felismerhetetlenné téve a történetek eredeti szereplőit. Igazság szerint az utóbbi években már nem is a noteszt használta erre. Hanem a telefonját, amely amúgy is mindig nála van, és amelybe gyorsan bele tudja pötyögni – vagy szóban elmondva, hangfájlként rögzíteni – az egy prózaíró számára nélkülözhetetlen alapötleteket és benyomásokat.