Ízlések és izélések

Piros édes van? Kora hatvanas férfi kérdezi, épp csak éledezik a Tagore sétány. Vállán botzsák és gyűrűs szák, kezében óriási, harántcsíkos bevásárlószatyor. Mellette unoka, hóna alatt kempingszékkel. Fejükön kisebb és nagyobb kiszerelésben (à la Kosztolányi Fürdés) egyforma, Eurosport-logós simléder, ránézésre a kilencvenes évekből. Még javában pakolok ki, de már felnyitottam a faház pilláit.

Parancsol? – nézek fel. Értettem, amit mond, mégis visszakérdezek. Nem időhúzásképp, egyszerűen én még Paul Grice együttműködési axiómáin nevelkedtem: figyelek a szemkontaktusra, köldöktengelyre. Van valami édes, piros? Jó reggelt. A szomszédos faházlakók mozdulatai lelassulnak, van, aki takarásba guggol, úgy figyel. Sajnos, azt nem tudok adni, mondom. És valóban sajnálom. A deszkák mögül elfojtott nevetés. Nincsen? – kérdez vissza most ő, de valójában azt mondja: semmi gond, csak akartam veled szólni pár szót. Szívesen adnék, de sajnos tényleg nem tartunk, lankadok el, de a szememből ő is érti: ne is foglalkozzon ezekkel! Biccent. Finoman megtolja a kisunokát, hogy induljanak: egyet döccen vállán a botzsák, aztán a partot nyaldosó hullámok dallamára továbbfolynak a platánok alatt.

Bátor szomszédom cinkos vigyorral mászik elő a barikád mögül. Mikor tűnnek már el ezek? – könyököl elém egyetértést koldulva. Kik? – kérdezem, mert tényleg nem értem. A helyiek? A horgászok? A nagypapák? A sétához még inget, nyakkendőt, zakót vevők – az emberek, úgy általában? Vagy kik?