Kínai hétköznapjaim – egy diplomata emlékei

Nem könnyű Kínában párbeszédet folytatni helyiekkel. Az „OK” számukra többnyire azt jelenti, hogy nem értik, mi a problémád. A „just a moment” pedig, hogy az ügyed nem lesz elintézve. Ezzel majdnem egyenértékű a „we check the problem”, ami annyit tesz, hogy feltehetően soha, de soha nem lesz elintézve. Ha meg mégis el lesz intézve, az úgy lesz elintézve, hogy nekik jó legyen. Van még a „Happy Christmas”, ami helyettesíti a „jó reggelt” és a „kellemes estét” fogalmakat.

Vonatút

Európai diplomaták utazunk a külügyminisztérium meghívására Pekingből Tajjüanba (pinjin: Taiyuan) közép-Kínába. Úgymond szakmai látogatás, ismerjük meg az országot és annak népét közelről. Kellemes, őszi idő, este találkozó a pekingi főpályaudvaron, természetesen VIP-váró, a már megszokott tea és sütemény, izgő-mozgó, hipertevékeny kínai kísérők, kísérőhelyettesek és kísérők kísérői, valamint kísérők kísérőinek kísérői. A fő kísérőnk Miss Csung (Zhong). Fiatal, csinos, gondterhelt. A főkísérőnek gondterheltnek kell látszania. A nép, amelyet meg kellene ismernünk, sehol. Kaczmarczekkel, lengyel kollégámmal alszunk a szűk és rideg kupéban, a fürdőszoba és mellékhelyiség csak a vagon végén, de hát ez egyrészt Ázsia, másrészt kaland, így kell felfogni, Kaczmarczek egy ideig szintén így fogja fel, de aztán előhúzza táskájából a fekete címkés Johnny Walkert. Rövidesen megjelenik John Dennis, a brit, és O’Reily, ír útitársunk, ő hozza a kis, fémkupicákat. Négyesben préselődünk a két keskeny ágyon, arra, hogy a hálókocsi-kalauztól jeget szerezzünk, gyakorlatilag nincs esély, hajnalig különböző történeteket mesélünk egymásnak korábbi állomáshelyeinkről. Merry Christmas, viccelődik Dennis. Van időnk, kísérőnk, Miss Csung még induláskor közölte, hogy a reggeli hét órakor lesz, egyúttal kér mindenkit a pontos megjelenésre.

Hat óra tájban felkeresem a zuhanyozót, a rózsából éppen csak folydogál a víz, sem meleg, sem hideg, inkább langyos, a lefolyó eldugult, a szappanos lé a bokámat nyaldossa, de hát én mondtam, hogy ez egyrészt Ázsia, másrészt kaland. Fogas sehol, fürdőköpenyemet és törülközőmet a kilincsre akasztom, úgy látszik, a kínaiak az ilyesmiben találékonyabbak, mint az elpuhult európai utasok. Vagy ruhában zuhanyoznak. A kalauz, aki beengedett, legalább háromszor rám nyit, készen vagyok-e már, mutatja, hogy hosszú sor kígyózik a folyosón. Hosszan magyaráz, mint minden kínai. Nem kis egyensúlyozási készséget követel a tisztálkodás a váltókon szédületes sebességgel száguldó és időnként keményen fékező vagonban, és csak nosztalgikus álmaimban idézem fel a japán gyorsvasutat, ahol az ülés előtti asztalkán még a víz sem rebbent a pohárban. Végül is boldogulok, az ember áldozzon, ha igényei vannak testi higiéniájában.

Miss Csung türelmetlenül járkál a folyosón, rögtön hét óra, induljunk az étkezőkocsiba, mondja. Már együtt a társaság, ámde a két vagon közötti ajtó nem nyílik. Először próbálja a kalauz, mosolyogva, majd elszántan, rángatja, húzza, nyomja, nekifeszül, aztán jön a főkalauz, akinek a konfuciuszi elvek alapján tudnia kellene, de nem tudja. Érkezik egy szerelő, kitűzője alapján „leading expert”, de minden hiába. Mi türelmesen sorjázunk a folyosón, odakint már süt a nap, sivár vidéken haladunk, a tájat csak egy-egy kisebb falu tarkítja, mellettünk széles autóút, teherautók karavánjaival.

– Any problem? – kérdezi O’Reily Miss Csungtól.
– No problem – feleli ő mosolyogva, miközben hát: ott a probléma előttünk, de mi mást mondana, elvégre Kínában vagyunk.

• A vonat megállításával sikerül-e esetleg megoldani a problémát?

A teljes cikket a Magyar Hang hetilap augusztus 11-én megjelent, 2023/32. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!