Közeleg a tél – Mesterséges intelligencia a spájzban

A mesterséges intelligencia (MI) már a rozoga ajtónkon dörömböl, csetlik-botlik és óbégat, utóbbit ráadásul lassacskán a mi hangunkon teszi. Számos szakmában, életünk rengeteg területén kezdi éreztetni véleményes hatásait, ám napjainkban talán a legszembetűnőbb a bölcsészettudományok és a művészet (azon belül is az előadó-művészet) frontvonalán – nem véletlen, hogy az amerikai forgatókönyvíró- és színészsztrájk a világsztárok irigylésre méltóan szolidáris kiállásán felül a felvetett téma okán is sokunkat megmozgat.

Mivel hazánk tudtommal nem a fősodorbeli filmgyártás fényes és profitábilis sikereiről ismert, szűkítsük az MI-témát egy olyan alkalmazott művészi területre, amiről történetesen némi fogalmam is van. Nevezetesen a szinkronra, mely iparágban íróként és színészként dolgozom, és amelyről természetesen mindenkinek meglehet a maga sarkos véleménye: ősrégi és izgalmas művészetelméleti vita, hogy az efféle teljes körű magyarítás mennyiben hamisítja meg az eredendő artisztikus szándékot, mennyire alakítja át semleges végeredménnyel, vagy épp – a legelszántabb rajongókat idecitálva – mennyiben ad pluszt a külhoni alkotások élvezhetőségéhez, értékeihez.

Mielőtt a fenyegetés mértékét éreztetve a lényegre térnék, leszögezem: szerintem a szinkron egészét nem lehet egyértelműen pozitív vagy negatív elbírálásban részesíteni. Ahhoz túl sokan és sokféle minőségben dolgoznak rajta. Egyszerűen más jellegű (tehát bizonyos szempontból kevesebb, de bizonyos szempontból eltérő képességeket igénylő, összességében ismét: más) művészi tevékenység, mint színészként a helyszínen filmet forgatni, eredeti forgatókönyvet írni, afrikai dzsungelben királydrámát rendezni, sorolhatnánk. De amennyiben egy kreatív alkotó (bármilyen területen, ami nem a kőfejtés) lelkiismeretesen és művészi igénnyel áll a hivatásához, igenis büszke lehet a személyes kvalitásai révén prezentált munkájára. Átfogó elvi vita ide vagy oda, nekem is jól tud esni, ha valaki megdicséri a Squid Game, a Dahmer vagy a Wednesday magyar szövegét, na. Színészként pedig arra lehet büszke a művészember, ami csakis rá jellemző: az egyéni hanghordozására, az irányított érzelmi töltetére, a beszédtechnikájára, a steril körülmények között professzionálisan reprodukált lelkiállapotára.

• Klónokat gyártanának a színészekből.
• Az emberi tényező kiiktatása nem csaka  művészek és családjuk megélhetését tenné tönkre.
• Mikor lehet esélye a magyar művésztársadalomnak és szinkronszakmának?