Requiem

Jelentős létszámú, huszonöt fős vonószenekart kellett napokon belül összeszednem, ami nagyobb feladatnak tűnt, mint a mű megalkotása. Azon már túl voltam. Viszonylag könnyen ment, szinte folyt belőlem a zene, jó alkotói állapotban voltam. A betanítás, aztán persze a vezénylés volt a következő feladatom, a körülmények kedvezően alakultak, mindenki végezte a munkáját, a koreográfus is szerette volna, de még nem állt rendelkezésére felvétel.

Sürgősen szükség volt egy korrepetitorra. Akit szerettem volna, nem ért rá, maga helyett Lipótot ajánlotta, azt mondta, képzett, de különös fazon, ne ijedjek meg, a látszat csal, biztos benne, hogy meg leszek elégedve vele. Simán fel fogja játszani, amit lekörmöltem, aztán arra már tud dolgozni a koreográfus.

Hosszú fejű, nagyon magas, zavaros tekintetű figura lépett be az ajtón. Azonnal látszott, hogy megszállott. Az az ember, akiről nehéz eldönteni, őrült vagy zseni. Az első verzióra tippeltem. Indokolatlanul sokat bólogatott, először szűkszavúan beszélt, de amikor két percen belül olasz zeneszerzőkre terelődött a szó – ő terelte oda –, megnyílt. Mesélni kezdett. Kicsit összefüggéstelenül, de érdekesen.