Soha nem, nem, soha

Nem, nem, soha, és mindent vissza – Nagy-Magyarország nosztalgiája élt, él és élni fog. Nógrádot járom. Szeretem. Ózd felé veszem az irányt, leírva nem hangzik jól, pedig varázslatos vidék, meredek dimbes-dombos, hogy szinte minden kanyarban szeretnék megállni és belefeledkezni a tájba, de szűken kanyarog az út, képtelenség. Azért valamennyire jó így is, amennyire a forgalom engedi, lassacskán gurulni lehúzott ablakokkal, kerékpárral kéne, csak azt szervezni, tervezni kell, szállás, útiterv, na, majd egyszer. Csak a szegénység. Megannyi falu, megannyi pusztuló, lecsúszó, omló-bomló, korhadó tájseb. Bezárt ez, bezárt az, a kocsma is, imádott tornácos parasztházaim megroskadva várják a szomorú végkifejletet, egyik-másik felújított csupán. És akkor satufék. Bükkszenterzsébet központjában kövekből és virágokból alkotott, hatalmas „Nem, nem, soha!”-felirat uralja a főút melletti lankát, a tetején nemzeti színűre festett kerítés, rajta korona, alatta a címer, a jobbszélen terpeszelő, fa villanypózna tövében Nagy-Magyarország sziluettje. Mágikus látvány, megbabonáz, mert miért itt, és miért így, és egyáltalán. Ahogy körbenézek, bizonyosan nem a Trianon-trauma a helyiek legfontosabb gondja.

Taxi, Budapest, beszélgetős sofőr, van, akit idegesít az ilyesmi, engem nem zavar, hogy azt mondja, mi lesz a téma az esti műsorban, sorolom, öt perc múlva büszkén kamingautol a Mi Hazánk szavazójaként. Mert ők legalább ki merik mondani. Meg bevállalják. És persze álom, álom, édes álom, hogy miénk legyen Kárpátalja, de akkor is. Kérdezem, járt-e már arrafelé, még nem. Erdélyben? Ott sem. Kassa, Pozsony? Hát nem, de tervezi. Fotelrevizionizmus. Így megy ez.

A teljes cikket elolvashatja Plusz előfizetésünkkel, vagy a Magyar Hang hetilap február 8-ig kapható 2024/5. számában. Országjáró riportok, interjúk, elemzések, véleménycikkek, reklámmentes olvasás – ezeket kínálja a Magyar Hang Plusz!