Számtanfóbia

Kedves biztos úr, kölcsönös és jóhiszemű együttműködésünket előmozdítandó kezdjük egy olyan állítással, amellyel vélhetően mindketten egyetértünk: nekem nem kellene itt lennem. Na látja: nincs közöttünk vita. Ám kénytelen vagyok lerombolni egyetértésünk illúzióját. Ön arra gondol: nem kellett volna elaludnom második szomszédom nappalijának ablakpárkányán tegnap éjjel. Nekem viszont az jár a fejemben: mentális problémám áll a történtek hátterében, ennek megfelelően nem elkövető vagyok, hanem áldozat, akit önhibáján kívül, egészségügyi állapota következtében hurcolnak meg, pontosabban: hurcol meg ön éppen.

Hogy helyzetemet érthetővé tegyem, onnan kell kezdjem: elaludtam. Tudom, ön szerint ez a történetem vége, de én most nem a második szomszéd ablakpárkányán eszközölt szundításomra utalok, hanem arra, amikor a gimnázium első osztályában, matematikaórán hajtottam álomra a fejem. Tudom: nincs ebben semmi különös, a diákok kilencvenöt százaléka átaludja a matekórákat. Ez tény, viszont az én esetem nem illeszkedik a statisztikába. Az év eleji felmérő alatt történt, amikor a két szög és a súlyvonal ismeretében való háromszögszerkesztés, valamint a rombusz területszámítása után eljutottam a másodfokú egyenlet megoldóképletének megértését vizsgáló feladatig. Összefolytak a szemem előtt az ikszek és a zárójelek, aztán tovaillantam a matematika-tanterem rideg valóságából az önfeledt álom dimenziói felé.