Természetesen a temetőben

Elmém egy hangyaboly, kisgyermek vizet önt belé, ez jár az eszemben mostanában, tudom, mit jelent, mármint nekem, nem baj, ha nem pont azt, amit a dal szerzőinek és előadóinak vagy bárki másnak. Azért írom ezt így, mert van gyanúm, hogy lehetnek különbségek is az értelmezésben. De az ilyen különbségek tényleg nem fontosak, ha van valami, ami elindít valamit, az már eleve valami. Az értelmezés nem minden, az érzelmezés is számít.

A Platon Karataev zenekar Tágul című dalának képezi részét a fenti sor, és azért jár az eszemben, mert voltam koncerten, beleültették ott a fülembe. Nem akármilyen hangverseny volt, a múzeumok éjszakája alkalmából szervezték, méghozzá a Fiumei úti sírkertbe, ami – mint köztudomású – nem pusztán temető, nemzeti emlékhely is, ilyenformán múzeumnak számít. Mármost mivel a Platon Karataevet is szeretem, továbbá a Fiumei úti sírkertet is szeretem, magától értetődött, hogy ott a helyem ezen a különleges eseményen.

A zenekarról amúgy régóta szerettem volna írni érdemben, lehet, hogy futólag már említettem is itteni hasábjaimon. Bizonyos generációs különbségek ellenére ők azok napjainkban, akik képesek engem megszólítani a hazai előadók közül. Sok-sok „könnyű” zenét hallgatok, gitárosat meg elektronikusat is – ezzel fix, hogy hivalkodtam már –, minden tekintetben sokfélét, származásilag és nyelvileg, de magyart lényegesen kevesebbet. (Azt most nem részletezném részletekbe menően, hogy miért, a probléma kifejtése szétfeszítené a rendelkezésre álló kereteket.)