Megtanult már nem a reménynek élni. Vajda Mihály erről nem kisebb alaknak, mint Szókratésznek számolt be. A filozófus egy ideje rendszeresen jelentkezett a Magyar Narancsban tárcáival, az ókori filozófia hagyományaihoz híven párbeszédet folytatva a neves, bár 2422 éve halott gondolkodóval. Régóta foglalkoztatta az időskor a november 27-én, nyolcvannyolc éves korában elhunyt Vajdát. A múlt heti számban, talán utolsó tárcájában azt írta, nem jó az öregség. Szókratészt viszont (már) fiatalnak találta: örök hetvenévesnek, aki mit sem öregedett azóta. A nyitómondatot is tartalmazó, júliusi szövegben még azt tette hozzá: „Nem remélem, hogy még megélek valami jobbat. Mennyi minden rémséget éltem már meg; s igyekszem nem azzal vigasztalni magam, hogy minden rémség elmúlik egyszer. Azt tanulgatom, hogy örüljek annak, ami kevés jót a jelenben megélek.”
A megélt rémségeket illetően haláláig hitetlenkedve emlegette: csupán tízéves volt, amikor megkülönböztették embertársaitól, a végén pedig még az élethez való jogát is megkérdőjelezték. Holokauszttúlélőként még halála előtt nem sokkal is az antiszemitizmus problémáján töprengett. Szomorú apropót adott ennek az izraeli-palesztin konfliktus, melyet illetően szintén naprakésznek bizonyult.
Nyolcvannyolc évesen is rendkívüli szellemi frissesség jellemezte, legyen szó épp belpolitikáról, történeti kérdésekről vagy Nietzsche filozófiájáról. De ismerősei is gyermeki lendületről, érdeklődésről számoltak be halála után a közösségi médiában. Hiába foglalkozott olyan végtelenül komolynak tűnő témákkal, mint a fenomenológia, vagy Edmund Husserl és Max Scheler filozófiája, Vajda idős koráig tudta őrizni fiatalsága erejét.
Pedig a Kádár-rendszerben sem volt épp könnyű útja. Bár Lukács György tanítványaként, illetve a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének tudományos munkatársaként indult, de rebellis természete hamar kiviláglott. A Budapesti Iskolában betöltött szerepéért 1973-ban, politikai alkalmatlanságra hivatkozva, el is bocsátották az MTA-tól. Nyelvtanárként és fordítóként igyekezett megélni, hosszú távon ellehetetleníteni viszont nem lehetett. Vendégprofesszor lett Brémában, New Yorkban vagy épp Kasselben. A rendszerváltás idején, 1989-ben aztán rehabilitálták, egy évre rá pedig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem filozófia tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára lett. A Széchenyi-díjat 1998-ban vehette át.
Nemcsak filozófiával vagy közélettel, de történelmi és geopolitikai kérdésekkel is szívesen foglalkozott. A Századvég 1989-ben a közép-európaiság mibenlétéről tett fel körkérdést, Vajda válaszának több részét vissza is igazolta az utókor. A filozófus úgy látta: „közép-európai egységet Németország nélkül elképzelhetetlennek tartok, már csak azért is, mert Nyugat-Németország jelentős gazdasági segítsége nélkül a kelet-közép-európai országok képtelenek lennének kilábalni a gazdasági válságból. (…) Közép-európai egység német hegemónia mellett pedig olyan valami, amit a Nyugat nagyon is rossz szemmel nézne, és minden lehetséges módon igyekezne megakadályozni.” Jellemző, hogy alig egy évre rá létrejött az egységes Németország, de az 1989-es Századvég-különszámban Vajda még arról írt, hogy mindenki az NDK fennmaradását látszik támogatni. Pedig a maga részéről úgy látta, ez „a »szocialista« államoknak a piacgazdaságra és a többpártrendszerű reprezentatív demokráciára való áttérése esetén egész egyszerűen értelmetlenségnek tűnnék”.
A filozófust szenvedélyesen érdekelte az antikvitás nagyjaitól a szépirodalmon át a jelenkor politikai játszmáig szinte minden. Az időskor ezért hát a lehetőségeinek beszűkülése miatt is aggasztotta. Sisakrostély-hatás című kötete megjelenésekor, 2007-ben beszélt arról a Magyar Narancsnak adott interjúban: „Nem a semmitől, a megsemmisüléstől félek, csak azt sajnálom, hogy ezt a néha nagyon is undorító világot nem fogom többé látni. Igen, ebből a szempontból jó dolog a keresztény tanítás: meghalunk, de utána még van esélyünk összejönni a haverokkal megbeszélni a világtörténelem alakulását. Ha megsemmisülök, akkor nem lesz kielégítve a kíváncsiságom. Ez a bajom az öregséggel is – egyre több dologról kell belátnom, hogy már nem tudom megtanulni, ez-az nekem már nincs, nem lehetséges. Pedig egy csomó minden iszonyatosan izgat még, például zavar, hogy már nem lesz fekete bőrű szeretőm (nevet).”
Egy Facebook-visszaemlékezés szerint még 56 éves korában is olyan lelkesen ugrált a volt zánkai úttörőtábor trambulinján, együtt a némi merészségre mindig kapható szakkollégistákkal, mintha tényleg nem nőtt volna ki a gyerekkorból. A Narancs-interjú idején „csak” 72 éves volt, maradt még ideje. Négy éve a 24-nek már azt mondta, amikor felmerült a kérdés, hogy mi maradt feladatnak: kitalálják majd a fiatalok. Meglehet. De hogy ezt kellő bölcsességgel tegyék, nekik is olvasniuk kell majd Vajda Mihály életművét.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/48. számában jelent meg december 1-jén.
