Városfoglalás

A regényekben a feltörekvő fiatalemberek vidékiek, és a nagyvárosba vágynak. Egy kisvárosban vagy – ami még rosszabb – faluban jönnek a világra, jobb sorsra érdemes emberek ivadékaként. Megtudjuk, hogy annak idején a szüleik is nagy elvárásokkal indultak neki az életnek, de még nem volt kellő erejük a teljes utat bejárni. Szóval új emberi sorsok veszik kezdetüket: földszagú tavasz, poros nyár, sáros ősz, csikorgó tél váltja egymást, cseperednek a gyerekek. Fekete földet dagasztanak, pocsolyában állnak bokáig, avarba rúgnak, hemperegnek a hóban. Fáról eszik a cseresznyét, földről az epret, bokráról a piszkét. Rohannak a határtalan rónán, kutyát dögönyöznek, dűlőúton döngetnek a biciklivel. Itt a friss levegő érthetetlen fogalom, hiszen a levegő önmagában friss. A természetet állandó jelenléte teszi jelentéktelenné.

Aztán idővel a vidéki kisgyerekeket is kézen fogják, és bevezetik a tudás birodalmába. Lassanként – miként a fokozatosan kiszőrösödő farkasember – gyerekekből feltörekvő vidéki fiatalemberekké alakulnak. Ám ez sem könnyű. Az unalmas helyiek még az álmaikat sem értik meg, egymás szavába vágva gyalázzák a züllött nagyvárost. Odakintről, az út felől egy rozsdás biciklin karikázó tönkrement élet részeg kántálása hallatszik. Ostobán, egykedvűen nő a fű, és történjék akármi, derűsen zöld és harmatos a nyári reggeleken. Értelmetlen a lemenő nap puha, bensőséges fényébe vont táj, a burjánzó növényzet. Csak díszletet jelentenek az önmarcangoláshoz, álmodozáshoz, tervek kovácsolásához. Ez nem emberhez méltó élet. El innen.