A valószínű bizonytalansága és a biztos valószerűtlensége

Arról írok, hogy egy színigazgató szemébe meggyőzőbben ötlenek az összefüggések, mint a máshol vezető beosztásúaknak. Következik ez a részletgazdagabb ismeretekből. A színházban ugyanis igen sokfelől igen sok információ gyűlik össze naponta. Információk színpadi munkáról, lelkiállapotokról, presztízsről, összetűzésekről, pénzről, politikáról és olyan sikamlós más mindenről, amelyek hirtelen szánt szándékkal nem jutnak az eszembe. A színházigazgatót a sok-sok minden egyszerre éri mindenestől, a nagy elegyben pedig az összefüggések igen markánsan megmutatják magukat. Egy ártatlannak tűnő mondat máshol, amennyiben valaki nincs birtokában annak előzetes hátterével, elsuhan a légben. Ha azonban ismert a szavak között megbúvó szándék is – márpedig ez a színházi munka sine qua non-ja –, rögvest kikövetkeztethető, kinek az érdekében, vagy kinek az érdeke ellen szól. Az egyes árulkodó jelek felfedezését követően elég csak az arcok, a tekintetek, a figyelem rebbenéseit rajtakapni, és mindezek az addigi feltételezéseket cáfolhatatlanul igazolják.

Minden mindennel összefügg, mondta valamelyik dialektikus materialista. Minden mondatot megelőz egy gondolat, de ha van készültséged fölfedezni, hogy a gondolat és a mondat közötti logika nem egyenes irányú, hanem kacskaringós, fontos ismeretekre tehetsz szert. Egy kérdés után a válasz előtti kényszerű, indokolatlan szünet igen sok mindenről árulkodhat. A gépiesen tromfoló válasz is leleplezheti magát védekezésül egy, a gondolatok sifonérjából előrángatott közhellyel. Ha rálátsz – mi több, ráfigyelsz – az erővonalakra – de mind re ám –, akkor észreveszed, melyik feszül, melyik erőtlenedik, melyik húz, melyik enged, melyik rövidzárlatos, melyik gubancolódik. Egy színház e tekintetben attól különlegesebb terepe összpontosításodnak, hogy – századszor mondom, írom le – itt a nyersanyag nem vas, nem fa, nem fonal, nem adat, hanem maga az emberi idegrendszer.